Fényes szellők

Előszó

Részlet a könyvből:
A Duna áradt. Megduzzadt hátán szakadozott a jég. Rövid reccsenéssel hatalmas tábla - egész úszó korcsolyapálya - vált el a parttól; tétova félfordulattal elindult a sárgászöld vízen. Piszkos volt, szomorúan szennyes a jégtábla. Csak tündöklő fehér holmi tud ilyen szomorúan szennyes lenni: a habos, puha, téli sálak, sapkák, kesztyűk, amiknek idejük lejárt, és most már egy nehéz, hosszú évad szürke ködének üledékét, a város szálló kormát, alattomos porát, az ereszekről olvadó lé fröccsenéseit viselik magukon. Lomhán, nehezen úszott: hátán kicsiny pocsétákban megcsillant a márványos felhőkből permetező napfény. Lomhán, nehezen úszott, a Ferenc József-híd roncsánál mégis úgy torpant meg, olyan zajjal, olyan riadtan, mintha rohanásában gáncsolták volna el. Megbillent, a dereka kettéroppant. Ahol a kuszán meredező, mozdíthatatlan acélgerendák belemartak, vad, fehér tajtékot vetett a széle. Aztán a víz kibuggyant alóla, és ezer meg ezer patakban tört utat magának a roncsokon át. Sistergett, zúgott, megforgatott és magával rántott a hídroncsok körül egy jókora deszkaszálat. Amilyent pallónak használnak építkezéseken; piros robbantó huzalok sűrű bogáncsa csimpaszkodott rá. Táncolva ragadta magával a zubogó víz a végighasadt jégtábla darabjait. Kis jégcsónakok, háromszögletű tutajok, furcsa formájú jéghegyecskék repültek át a hídroncsok fölött. És megint valami deszka, és egy torz, duzzadt rongycsomó: két, nyakánál dróttal összekötözött ember hullája. És sűrűn egymás után jégtáblák - jégtutajok, csónakok, hegyek - megint... Vissza