Ferenc tekintetes úr

Fülszöveg

Szentimrei Jenő legkedvesebb könyvének tartotta Kölcsey Ferencről, nemzeti imánk, a Himnusz halhatatlan költőjéről írott Baumgarten-díjas regényes életrajzát. A Ferenc tekintetes úr második kiadása elé írott bevezetőjében így emlékezik vissza: „nekem kora gyermekségem óta több közöm van Kölcseyhez, mint másnak. Lelki rokonának, sorstársának éreztem magam. Apa nélkül nőttem fel én is, mint ő, velem is áldott nagyszülők igyekeztek feledtetni a simogató, vezető apai kéz hiányát. Gyermekkora az enyémnél is viszontagságosabb volt. Olyan megpróbáltatásokkal ismerkedett meg - fél szemének elvesztése, apja szörnyű halála, a debreceni nagy tűz, édesanyja korai elvesztése révén aminőktől engem javarészben megkímélt a sors. Egy okkal több volt ez arra, hogy a költő szép alakja iránt még az iskolában felébredt tiszteletemhez mély együttérzés párosuljon, hogy belőle a költőtől el nem választható embert, férfit és politikust eleven valóságnak, példamutató idősebb harcostársnak fogjam fel életem küzdelmeiben. Mit tagadjam, kissé Don Quijote-i alaknak láttam, mint saját magamat." A regény érdekessége, hogy hatvankét esztendeje, Kölcsey Ferenc halálának századik évfordulóján Szentimrei felkereste a népes Kölcsey-rokonságot, s a családi mondakört is feldolgozta, amelyet első ízben a Brassói Lapokban közölt riportsorozatában tett közzé, s amelyet most együtt kínálunk az Olvasónak az időközben előkerült Kölcsey-végrendelettel. Ha az életrajz vagy a riport elolvasása után néhány olvasó kedvet kap a költő verseinek el- vagy újraolvasására, a kortársakkal váltott gazdag irodalmi levelezését vagy egyéb írásait kézbe veszi, akkor a szerző és a kiadó munkája, fáradsága nem volt hiábavaló. Vissza