Előszó
Egy évvel ezelőtt a MEOSZ-ban forgatott valamelyik televíziós csatorna. Az operatőr odajött hozzám, és megkért álljak be a vágóképhez (Vágókép amikor a riporter vagy valaki más összefoglalja a lényeget, s mögötte az adott eseményen készült riportok futnak.) Nem szeretnék szerepelni - mondtam neki kedvesen -, merthogy én is a "sajtó" vagyok. A választ meg sem hallva, tovább darálta: "Pedig jó lenne, ha a nyomorékok mellett lenne egy egészséges is." Mintha pofon ütöttek volna. De úgy döntöttem, nem oktatom ki, milyen sértő a szóhasználata, hanem kimért hangon csak annyit mondtam, ha a forgatás után beül az autójába, egy őrült nekimegy, és netán gerincssérültté válik, s ebből hír lesz, na akkor beállok mellé vágóképnek. Nem értette, miről beszélek, és sértődötten ott hagyott. Vajon milyennek látja, láttatja egy ilyen operatőr a fogyatékos embert?
A média egyik feladata az lenne, hogy szűrő nélkül, teljes hitelességgel mutassa meg a társadalom kilencben százalékának, hogy is él a tízszázaléknyi sérült ember. A legtöbb filmet, riportot azonban arra hegyezik ki, hogy a fogyatékos ember más, mint az ép. (Természetesen más, mint ahogy két testvér sem tökéletesen egyforma. Más az alakjuk, a természetük, más zenét kedvelnek, és más szín áll jól nekik. De nem attól lesz más egy sérült ember, mert bottal jár, vagy kerekes székben ül.) Ahogy egy német pszichológus megjegyezte: úgy szerepelnek a filmekben, a tévében, mint egy sztaniolpapírba csomagolt valami, ami kibontva büdös. A nézőket állítólag frusztrálja, ha egy film azt mutatja be, hogy nincs különbség sérült és ép között. Angliában megkérdezték az Eastendres című szappanopera - olyan, mint a mi rádiós Szabó családunk, vagy hajdani tévés Szomszédok volt - producerét, miért nem szerepelnek benne fogyatékos emberek. A válasz rövid és durva volt: nem akar egy "pocsék" sorozatot.
Vissza