Filmkultúra

Előszó

Most, hogy a film művészetéről szóló utolsó könyvemet írom, szükségét érzem, hogy előző filmelméleti könyveimre emlékezzek és emlékeztessek. Nem azért, hogy huszonöt esztendő munkájának holmi befejezett kerek egységet adjak, hanem ellenkezőleg azért, hogy utolsó könyvemet úgy indíthassam útjára, mint huszonöt év előtt az elsőt: egy be nem fejezett, sőt alig elkezdett művészet jövőt követelő proklamációjaként.
Első filmelméletem nem egy régen kialakult művészet, könyvtárakban és múzeumokban felmérhető, eligazító térképe volt, hanem iránytű ismeretlen tengerekre merészkedő felfedezők számára. Most, hogy a film ötvenéves évfordulóján vissza- és körülnézve emlékezünk rá, hogy láttunk egy új művészetet nemcsak megszületni, hanem (mint némafilmet) meghalni is, hogy láttuk hangosfilm formájában testet váltani és láttuk technikája nagyszerű fejlődése folyamán új szellemét, lelkét elcsenevészedni, most, hogy látjuk századunk legnagyobb ígéretét, a filmművészetet veszedelms zsákutcában megrekedve - mos t újra az elmélet iránytűjével kell utat keresnünk. Idéznünk kell, minek ígérkezett a film, hogy felmérhessük, mi veszett el és mi van veszendőben és hogy a dialektikus fejlődés szerpentinútján magasabb síkon indulhassunk el újra a kezdet irányában. Ez a könyv úgy tekint vissza, mint ahogy nagy elugrás nekifutásához kell hátralépnünk... Vissza