A kibontakozás évei 1960 körül

Előszó

Részlet:
1957-ben úgy tűnt, hogy az "ötvenes évek" gyorsan és nyomtalanul fog feledésbe merülni. A Tavaszi Tárlaton föltáruló változatos világ, s az egyéni bemutatók meginduló sora - köztük Kassák Lajos, Gadányi Jenő, Borsos Miklós kiállításai - láttán sokan hitték azt, hogy minden ott folytatódhat, ahol 1948-49-ben félbemaradt. A valóság azonban sokkal bonyolultabbnak bizonyult.
Egyrészt gyorsan kiderült, hogy bár az "ötvenes évek" elmúltak, bizonyos beidegződések (nehéz lenne erre a jelenségre más szót találni) bizony még sokáig tartották magukat. Beidegződések, amelyek mögött elméleti, kultúrpolitikai tisztázatlanságok, bizonytalanságok és csak félig megfogalmazott félelmek (a politika és a politikusok félelmei ugyanúgy, mint a művészeké, s mint a kritikusoké) egyaránt meghúzódtak. Két és fél évtized távlatából visszanézve ezekre az évekre, már világosnak látszik, hogy a korban érezhető zavar elsősorban a kultúrpolitika zavara volt. De nyilvánvaló az is, hogy ez a zavar nemcsak összefüggött a kritikai akkori zavarával, hanem részben táplálkozott is belőle. A művészetnek, mint olyannak, az 1949-50-ben végrehajtott "betiltása" - talán meglepő módon - éppen a kritika természetes pozícióit rendítette meg leginkább. A kritikát nem hallgattatták el, hanem sajátos ál-működésre készítették; szócsövévé, sőt végrehajtó eszközévé vált egy sokszor olimposzi homályba burkolódzó központi akaratnak. Így érthető, hogy amikor hirtelen "rászakadt a szabadság", egyszerűen képtelen volt vele mit kezdeni. Ekkorra már csak szigorú korlátok és merev direktívák szabott keretében volt képes gondolkodni. Ha visszalapozunk az ötvenes évek végének vagy a hatvanas évek elejének kritikáihoz, azt látjuk, hogy a külső kényszer megszüntével a kritika maga próbálta az akadályokat megőrizni, sőt a már szétromboltakat is visszaállítani. Vissza