Előszó
Humán érdeklődésű középiskolai tanulók számára írt fizikatankönyv-sorozatunk ötödik és egyben utolsó kötetéhez érkeztünk. Láthattátok, hogy előszót ez idáig csak az első kötet (tehát az egész sorozat) elé írtunk. Ott úgy gondoltuk, hogy a szokatlan alcím („humán érdeklődésűeknek") és a bemutatkozás illemszabályai egyaránt megköveteltek néhány bevezető mondatot. Most, az ötödik kötet elején nem az alcím, hanem a főcím (Modern fizika) teszi szükségessé, hogy előszóval (előmagyarázkodással) kezdjük kötetünket. Mert mit is jelent az, hogy modern? Egyike ez azon jelzőknek, amelyeket a lehető legkülönbözőbb dolgokra, helyzetekre stb. használnak. Éppen ezért ahány ember, annyiféle jelentése van a modern szónak. Modern lehet a divat, a viselkedés, a zene, az építészet... és, ami az egyik ember számára modern, a másik ember számára csak egy ajakbiggyesztés. Általánosságban megkockáztathatunk egy olyan megközelítést, hogy modernnek nevezzük azt, ami valamilyen szempontból új (újszerű), bizonyos igényekhez, követelményekhez, tapasztalatokhoz jobban alkalmazkodik, mint az, aminek a helyébe lép (tehát, ami nem modern). Ha a modern jelzőt ilyen értelemben használjuk, akkor is maradhat bennünk sok bizonytalanság. Hiszen, ami tegnap modern volt, mára már nem az. Tehát, ha modern fizikáról akarunk beszélni, valami időbeli vonalat kellene húznunk (jelképesen) és azt mondani, hogy innen számítjuk a modern fizika korát. Ami ehhez képest korábban volt, arra azt mondjuk, hogy klasszikus fizika.
Bizonyos mértékig a kialakult szokáshoz alkalmazkodunk, amikor ezt a határvonalat a XIX. és XX. század fordulója körül húzzuk meg. Erre talán az ad alapos okot, hogy a múlt század utolsó és e század első évtizedeiben születtek olyan fizikai felfedezések, amelyekre a Newton óta felépült és látszólag nagyon biztos alapokon nyugvó fizika nem tudott magyarázatot adni.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal