A félkegyelmű I-II.

Előszó

Részlet:
"November végén, egy nyirkos napon, reggeli kilencz óra tájon a pétervár-varsói vasútnak egy vonata teljes gőzerővel közeledett Szent-Pétervár felé. Az idő oly nedves és ködös volt, hogy a napvilág alig bírt vele küzködni: a vagon-ablakból jobbra-balra alig lehetett tíz lépésnyire látni. Az utasok közt többen voltak olyanok, akik külföldről tértek haza; leginkább tömve volt a harmadik osztály, a hol minden szőrű-bőrű útasok szorongtak. Mindnyájan fáradtak és álmosak voltak az elmult éjszakától, mindnyájan el voltak gémberedve s valamennyiük arcza halaványsárgának látszott a ködtől.
A harmadik osztály egyik szakaszában az ablak mellett már kora virradat óta állt egymás mellett két útas; mind a kettő fiatal ember, mind a kettő csaknem hanyagul közönségesen öltözve. Mindkettőnek eléggé feltünő arcza volt s egyik is, másik is szeretett volna beszédbe ereszkedni útitársával. Ha tudták volna egymásról, hogy ők éppen ebben a pillanatban miért feltünőek, bizonyosan nagyon elcsodálkoztak volna azon, hogy a sors oly különös szeszélylyel ültette őket össze a pétervár-varsói vonat egy harmadik osztályú szakaszába.
Egyikük középtermetű, körülbelül huszonhét éves, göndör és csaknem fekete hajú fiatal ember volt, szürke, apró, de tüzes szemekkel. Orra széles volt és lapos, arcza csontos; vékony ajkai folytonosan valami kihívó, gúnyos, sőt gonosz mosolyra álltak; homloka magas volt és szép formájú s megszépítette alsó arczának kevésbbé nemes vonásait. Különösen feltünő volt az a halott halaványság, melytől a fiatalember egész arcza, ellenére erős testalkatának, kimerültnek látszott, de egyúttal félelmetesnek is egész a szenvedélyig, a mi sehogy sem illett kihívó, bántó mosolygásához, öntelt, érdes tekintetéhez. Meleg, bő, prémes, fekete ködmön volt rajta, az elmult éjjel sem gémberedett el, míg szomszédja bizonyára dideregve volt kénytelen elviselni az orosz novemberi éjszaka nedves hidegségét, a mihez - a mint látszott - nem volt elkészülve..."
Vissza