Szórványlétben

Fülszöveg

Nagyapám fogta a hatalmas barna cipót, a nagykéssel keresztet rajzolt az aljára, és megvágta. Most is hallom, hogyan hasítja a kés a ropogósra sült kenyérhéjat. Lyukacsos bélű nagy szeleteket szelt. A legfinomabb a héja volt: piros, ropogós és sokkal ízletesebb, mint a béle. A szórvány olyan, mint a kenyér meg a héja - fogalmazta meg Duray Miklós: „A héj tartja életben a kenyérbelet, mert ahol levágják a héjat, ott hamarosan morzsolódó száradék keletkezik". Nincs az a mértékegység, amellyel mérni lehetne, mennyit ér egy ember élete, mennyit ér egy magyar a délvidéki közösségnek. Utazásaim során szikár férfiakkal és melegséget sugárzó asszonyokkal találkoztam a távoli, aprócska falvakban. Lenyűgöző, ahogyan ragaszkodnak ahhoz a földhöz, ahová születtek, még akkor is, ha rohamosan fogyatkoznak. Nem azokat kell siratni, akik elmentek, hanem azokért kell tenni, akik itt maradtak.
Kabók Erika
Titokban mindig fa szerettem volna lenni. Ezeregy szállal kapaszkodva az alattam levő... Tovább

Fülszöveg

Nagyapám fogta a hatalmas barna cipót, a nagykéssel keresztet rajzolt az aljára, és megvágta. Most is hallom, hogyan hasítja a kés a ropogósra sült kenyérhéjat. Lyukacsos bélű nagy szeleteket szelt. A legfinomabb a héja volt: piros, ropogós és sokkal ízletesebb, mint a béle. A szórvány olyan, mint a kenyér meg a héja - fogalmazta meg Duray Miklós: „A héj tartja életben a kenyérbelet, mert ahol levágják a héjat, ott hamarosan morzsolódó száradék keletkezik". Nincs az a mértékegység, amellyel mérni lehetne, mennyit ér egy ember élete, mennyit ér egy magyar a délvidéki közösségnek. Utazásaim során szikár férfiakkal és melegséget sugárzó asszonyokkal találkoztam a távoli, aprócska falvakban. Lenyűgöző, ahogyan ragaszkodnak ahhoz a földhöz, ahová születtek, még akkor is, ha rohamosan fogyatkoznak. Nem azokat kell siratni, akik elmentek, hanem azokért kell tenni, akik itt maradtak.
Kabók Erika
Titokban mindig fa szerettem volna lenni. Ezeregy szállal kapaszkodva az alattam levő rögökbe, méltóságteljesen állni egy helyben, és kinyújtott karral magasodni az ég felé. A földhöz-kö-töttség biztonságos állapotából figyelni a világot magam körül: a ködben úszó háztetőket, a fölém emelkedő templomot, a kacskaringós járdát a sírok közt, az udvarok végében elterülő kerteket, a rozoga padokat az utcákon. A boldog embernek sohasem kell elhagynia szülőföldjét, jut eszembe sokszor, amikor reggelente kinézek az ablakon. Megcsodálom a ház előtt terebélyesedő fa odvas törzsét és az égbolt felé nyújtózó göcsörtös ágait. Esténként néha megállok előtte egy percre és megsimogatom. Titokban eggyé válok vele.
Sándor Zoltán Vissza