Föld szülte fáját (dedikált példány)

Előszó

Két faluban tanítottam egyszerre 1963-ban, Délelőtt a siheder József Attilát magáénak valló Kiszomboron, este pedig a szívemhez oly közelálló Ferencszálláson. Ebben az ihlető, minden ház asztalához odaparancsoló kis Maros-parti községben.
Aligha gondoltam akkor még, hogy szokásaival, hiedelmeivel, imádságaival megismerkedem. Életformát váltó jelene érdekelt. Mindaz, ami versbe kívánkozott. Mindenekelőtt a táj, a földre görnyedő hagymakaparókkal, szárvágókkal, erdőzőkkel.
Hogy mégis másképpen alakult, a véletlennek is köszönhető. Annak, hogy Ferencszállás szociográfiai fölmérésébe kezdtem. A sokszorosított kérdőívek többek között a lakáskultúra és az iskolai végzettség kérdéseire kerestek választ. A lapok hátsó oldalára pedig babonákat gyűjtöttem.
A néprajznak ez az ága akkor csupán mint' különlegesség érdekelt. Amikor azonban az első nap lejegyzett anyagát átolvastam, megdöbbentem. Nagyszerű költői képek, ingerlő ritmusok, balladákat sejtető félmondatok sorjáztak a papírokon.
Lelkesedésem csak fokozódott, amikor a szó- és mondattöredékekből íródott verseimből hetet az Uj írás 1964 novemberében megjelentetett, Néhány évvel később Balázs Árpád, a kiváló zeneszerző, több babonaversemet megzenésítette. Első bemutatójuk a Zeneakadémián volt; kedvező fogadtatásából úgy éreztem, hogy igazolta elképzelésem helyességét. Sietve folytattam a megkezdett gyűjtőmunkát.
Ahogy sokasodtak a hiedelmek, ráolvasók, egyre jobban izgatott varázsénekeket idéző szépségük, szürrealista képrendszerük, motívumgazdagságuk.
A kezdeti örömet azonban az összegyűjtendő anyagért érzett felelősség váltotta föl. A "menteni a menthetőt" gondolata, amely éppúgy jelentette a népköltészethez való vonzódásomat, mint költői célomat; megismerni azokat, akiknek asztalához odaültem. Múltjukig ismerni meg őket. Történelmi múltjukig. Megérteni a szegénységből való kilábolás vágyát és küszködő erőfeszítéseit. Vissza