Földalatti vonalak

Előszó

A kommunizmus utolsó két évtizedében nem sok időnk volt azon gondolkodni, hogy a demokratikus ellenzéki mozgalomban van-e közöttünk valódi reneszánsz művész. Ma úgy látom, volt valaki, aki képes volt arra, hogy egészen új, és a művészek által korábban fel nem fedezett „műfajokban" is jelentőset alkosson. Többek között olyanokban, mint a sokszorosító eszközök vasfüggönyön keresztül történő átcsempészése, vagy barátjával, a mobilszobrász Haraszty Istvánnal együtt évtizedekkel korábban leselejtezett stencilgépek életre keltése, az éppen aktuális lakásában megrendezett házibulijai, vagy a Galamb utcai „Szamizdat-butik" működtetése. Az elmúlt rendszerben azt tanították, hogy „a lét határozza meg a tudatot." Rajk László és a többi szamizdat művész esetében ez a vulgármarxista megállapítás annyiban változott, hogy az (ellenzéki) lét határozta meg azt a műfajt, amelyben éppen alkotott.
Rajk László kifogyhatatlan energiái szerencsére a hagyományosabb művészi önkifejezés felé is utat találtak: készített grafikákat, tipográfiát, tervezett s olykor sajátkezűleg épített házakat, szervezett városközpont-rehabilitációt, tanulmányokat írt, s ezek mellett számtalan színházi és filmdíszlet is kötődik a nevéhez. (Itt álljunk meg egy pillanatra. Ugyanis hivatalosan épp a legsikeresebb díszletterveit nem jegyezhette, azokat csupán névtelen strómanként tervezhette, vagy neve helyett a „Plusz Stúdió" felirat jelenhetett csak meg.) A kommunizmus összeomlása óta eltelt tíz év már elegendő távlatot biztosít ahhoz, hogy bizonyosak legyünk benne: Rajk akkori munkáit nem csupán alkotójuk politikai bátorsága, a diktatúrával szembeni erkölcsi kiállása teszi figyelemre méltóvá, hanem művészi súlyuk, kvalitásuk is. Vissza