Harmincasok

Előszó

1966 szeptemberétől 1967 júniusáig minden hónapban más-más zeneszerzővel folytattam beszélgetést a Magyar Nemzeti Galéria előadótermében. Szerettem volna felhívni a figyelmet egy zeneszerző generációra. Az országhatáron túl is sikereket arattak már, nagyközönségünk mégis keveset tud róluk. Bíztam abban, hogy akadnak olyanok, akik nemcsak a klasszikus és romantikus, hanem a legújabb zene iránt is érdeklődnek. Alkalmanként 40-60 ember volt kíváncsi arra, mint mond önmagáról, műveiről, alkotói módszeréről, mestereiről, kortársairól, korunk kérdéseiről a magyar zene néhány mai képviselője. A beszélgetéseket hangszalagra vettem, de az onnan szórói-szóra leírt szöveg nem lett volna; alkalmas a kinyomtatásra.

A beszélgetéseket olvasásra szánt interjúvá kellett átalakítani. Arra törekedtem, hogy megőrizzem az egyes beszélgetések sajátos légkörét, de befejezzem az indulat hevében sokszor befejezetlenül maradt mondat-sorokat. Igyekeztem visszaadni a szerzők egyéni beszédstílusát. Hogy sikerült-e? Tény, hogy egyetlen szerző sem vette észre az igazításokat. Sőt, az is előfordult nem egyszer, hogy ha a már általam átírt szövegrészt a szerző jelenlétében módosítani akartam, éppen a szerző ragaszkodott hozzá, mondván: ne változtassuk meg az „eredetit".

A beszélgetések végső formáját a szerzőkkel együtt alakítottam ki. Hetekig jártunk egymáshoz. Kerestük a legmegfelelőbb kifejezéseket. író emberek bizonyára hamarabb találtak volna rá.

Mi nem is biztos, hogy mindig rátaláltunk. De amit mondtunk, amit leírtunk, azt vállaljuk! Mi fűzi egymáshoz Bozay Attila, Durkó Zsolt, Kocsár Miklós, Kurtág György, Láng István, Lendvay Kamilló, Papp Lajos, Petrovics Emil, Soproni József, Szokolay Sándor és ama 10-15 zeneszerző munkásságát akikkel, sajnos, nem állt módomban a nyilvánosság előtt beszélgetéseket folytatni? Vissza

Fülszöveg

A szerző, könyvéről:
"1966 szeptemberétől 1967 júniusáig minden hónapban más-más zeneszerzővel folytattam beszélgetést a Magyar Nemzeti Galéria előadótermében. Szerettem volna felhívni a figyelmet egy zeneszerző-generációra. Az országhatáron túl is sikereket arattak már, nagyközönségünk mégis keveset tud róluk. Bíztam abban, hogy akadnak olyanok, akik nemcsak a klasszikus és romantikus, hanem a legújabb zene iránt is érdeklődnek. Alkalmanként 40-60 ember volt kíváncsi arra, mit mond önmagáról, műveiről, alkotói módszeréről, mestereiről, kortársairól, korunk kérdéseiről, a magyar zene néhány mai képviselője.

...Ennek a "harmincas" generációnak tágabb a látóköre annál, semhogy bárki művészetét egyedül üdvözítőnek tekintse. Rájuk már nem nehezedik nyomasztólag Bartók és Kodály géniusza. Sztravinszkijt, Webernt vagy Lutoslwskit éppúgy csodálják és mesterüknek tekintik. Magyar zenét akarnak írni, de nem olyan nyelven, amit csak tízmillióan beszélnek. Bajos lenne őket bármiféle divatosan stílus-skatulyába belegyömöszölni. Nem kapcsolódnak iskolákhoz, és ők maguk sem alakítanak semmiféle iskolát.

Mestereiktől a klasszikus kultúrát tanulták meg. Ez megóvja őket attól, hogy át nem gondolt kalandokba induljanak. Sosem az eredetiséget hajszolják: az igazságot keresik. S talán világviszonylatban is generációjuk legjobbjai közé emeli őket az, hogy nem kiábrándultak, nem elkeseredettek, nem életuntak. Nem hiszem, hogy sok országa van Európának, ahol ennyire kevéssé pesszimista lenne ez a "harmincas" generáció, mint éppen ma, nálunk, Magyarországon.

Az első magyar és külföldi sikereik nagyon biztatóak. Lehet, hogy nekik nem kell majd évtizedekig várniuk?... Milyen szép lenne, ha utóbb valaki leírhatná: koruk felismerte és megbecsülik őket." Vissza