Fouché élete

Előszó

Joseph Fouché, a maga korának leghatalmasabb embere és minden idők legérdekesebb alakjainak egyike, nagyon kevés szeretetet talált kortársainál, az utókor részéről pedig meglehetősen igazságtalan, megítélésben részesült. Napoleon Szent-Ilona szigetén, Robespiere a jakobinusok közt, Carnot, Barras, Talleyrand az emlékirataik fölé hajolva, valamennyi francia történetíró, mindnyájan, akár royalisták, republikánusok vagy bonapartisták - valósággal dühbe gurulnak, ha Fouché kerül szóba és epébe mártott tollal írják le a nevét. Megrögzött áruló, nyomorult intrikus, csúszó-mászó hernyólélek, hivatásos köpenyegforgató, álnok kém, vastagbőrű, szemérmetlen, erkölcstelen haszonleső - a megvetés szótárában nincsen olyan jelző, amelyet ne vagdosnának fejéhez. De sem Lamartine, sem Michelet, sem Louis Blanc nem tett komoly kísérletet arra, hogy ennek az embernek a jellemét, illetve csodálatosan szilárd jellemtelenségét kifürkéssze. Lowis Madelin monumentális könyve az első, amelyben Fouché alakja valóban élő konturokban bontakozik ki előttünk. (Ténybeli adatok tekintetében belőle merítette ezen tanulmány és minden más Fouché-életrajz anyagának a legnagyobb részét.) Egyébként ezt az embert, aki korszakalkotó világesemények évtizedein át az összes pártokat vezette és túlélte, aki pszichológiai párviadalban egy Robespierre és egy Napoleon fölött diadalmaskodott, a történelem jóformán észre sem veszi és a jelentéktelen statiszták közé sorozza. Hébe-hóba egy-egy Napoleon-dráma vagy Napoleon-operett előráncigálja alakját a félhomályból, de csak azért, hogy a régi, kopott séma szerint minden hájjal megkent rendőrminiszterként, aféle átlátszóan ravasz politikai Sherlock Holmesként szerepeltesse. Vissza