Előszó
Részlet:
BALLADA A SENKI FIÁRÓL
Mint nagy kalap borult reám a kék ég,
És hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség
S halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
S szájam széléig áradt már a sár,
Utam mellett a rózsák elpusztultak
S leheletemtől megfakult a nyár,
Csodálom szinte már a napvilágot,
Hogy néha még rongyos vállamra süt,
Én, ki megjártam mind a hat világot,
Megáldva és leköpve mindenütt.
Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,
Ruhám csupán egy fügefalevél,
Mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
Mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
Ahogy a temetőkben nevetek,
Enyém csak az, amit a sárba dobtam,
S mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
S halántékomra már az ősz feküdt,
És így megyek, fütyülve egymagamban,
Megáldva és leköpve mindenütt.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal