Magyar Uriasszonyok Lapja 1929. december 1.

Előszó

Részlet:
"Jótét nélkül nincs élet. Az első jótéteményt szüléinktől kapjuk, akik táplálnak, gondoznak, nevelnek bennünket. A második jótéteményt tanítóinktól kapjuk, akik a tudás tündérországának kapuit nyitják meg előttünk. A további jótéteményeket embertársainktól kapjuk mindaddig, amíg a saját lábunkon megállhatunk, a saját munkánkból megélhetünk. És akkor már mi vagyunk azok, akik másokat részesítünk jótéteményben. A jótettek örökös. soha meg nem szűnő láncolata tartja össze az emberi társadalmat. Olyan a jótékonyság, mint a fogaskerék egymásba kapaszkodó fogai. Ha fölfelé ivei életünk pályája, belefogódzik egyik fog a másikba, nehogy visszazuhanjunk esi ha lefelé gördül a szerencsekerék, ezek a fogacskák mérséklik az iramot, nehogy hirtelen legyen az esés. A mai kor embere, még a legcinikusabb is, vallja és átérzi a jótékonyság szükségességét. Sőt: sokan úgy gyakorolják, hogy nem is tudják, mikor müveinek jót vele, hiszen a társadalmi és gazdasági élet bonyolultsága mellett sokszor nem is sejti az ember, hogy voltaképpen másoknak tesz szolgálatot, mikor a maga érdekében cselekszik. Bátran mondhatjuk: a jótékonyság az emberek egymásra utaltsága folytán intézményessé, úgyszólván szociális rendszerré változott. Csakhogy Trianon óta nagy eltolódás történt, a jótékonyság frontján is. Évről-évre megdöbbentőbb számmal növekszik a nyomor serege, úgy, hogy a szokványos jótékonyság kereteit szinte szétvetették az ótalomórt, segítségért betódulók siralmas csapatai. Új és nehéz feladatokat mért a középosztály rohamos elszegényedése államra és társadalomra, intézményekre és egyesekre. Most kellett megmutatniok az évtizedek óta működő, fényes diszelnöki és elnöki nevekkel cifrálkodó jótékonysági egyesületeknek. hogy nem írott malaszt az a sok szép szólam, amit közgyűléseken és banketteken hangoztatnak s hogy a különféle címeken szereplő egyesületek vezetői nem elégszenek meg parádés megjelenéssel, cécós ünnepléssel, zászlóavatással, miegyébbel. Eleget tettek-e vájjon vállalt és sűrűn hirdetett kötelességeiknek? Tudtak-e alkalmazkodni a változott idők követelményeihez? Volt-e bennük annyi lelemény, vagy inkább érzék, hogy unszolás és könyörgés nélkül, maguktól keressék föl a szerencsétlenek, a nyomorúltak. az elesettek tanyáit, eszükbe jutott-e teli estéken, kandallók barátságos közelében a fűtetlen kültelki pinceszobák didergő ágyrajáróinak szenvedése, gondoltak-e jöllakottan éhező családokra, csenevész gyermekekre, hulladék-ételért kolduló özvegyekre és árvákra?.."
Vissza