Fronton

Előszó

Éjszaka gyakran arra riadok, hogy katonák ülnek az ágyam szélén. Huszárok, tüzérek, bakák, csupa ismerős arc, a háboruban eltöltött tizenegy hónap alatt találkoztunk, galiciai országutakon, csatatereken, kórházakban. A huszár a sarkantyuját pengeti, a tüzér a szivére szorítja a kezét, a baka a térdére könyököl és rózsaszínű kártyákat ír. Üzeneteket bíznak rám, távoli kedveseikről kérdeznek, panaszkodnak, hogy a hideg göröngy nyomja a mellüket. Én tőlem telhetőleg megnyugtatom őket, ne busuljatok kedves halottak, az asszony már huzza a nyugdíjat, a gyerekek jó bizonyítványt hoztak haza, az üzletet ellátják a rokonok, a termést is rendben betakarítják a cselédek. Hajnalban aztán sorra visszaszökdösnek a sírjukba és egyedül maradok.
Kiáltanék utánuk, de elfullad a hangom. A halott katona nem fordulhat vissza, sietős a dolga, virradatkor már a posztján kell lennie. Várnom kell hát, amíg ujra fel nem keresnek. Valamit akarok kérdezni tőlük és nincs bátorságom hozzá. Addig, amíg a kérdésemre választ nem kapok, tágranyílt szemmel, bambán, mint a holdkóros a háztetőkön, botorkálok süppedt és friss sírok között.
Olyan vagyok a háboruban, mint a falu bolondja, aki pántlikás kalapban, mezei virágokat szorongatva megy halottas kocsi után. Bőgni szeretnék torkomszakadtából és cigánykereket vetek az országut porában.
Przemysl, junius elején. L. M. Vissza