Független szemle 1934. november

Előszó

Anyám sohasem szokta meg a cipőt. Magyarországi szülőfalujában csak ritkán volt cipő a lábán és nem tudta belátni, hogy miért kell Amerikában cipőben járni.
— Hát van az ember kezén cipői — szokta kérdezni. — Hogy dolgozhat az em­ber cipőben 1 A cipő csak pompázásra való.
Ezért, amikor csak tehette, mezítláb járt. Ez nagyon bosszantotta apámat azok­ban az időkben, amikor rátarti volt. Cipő nélkül járni számára a szegénység bevallá­sát jelentette a világ előtt. Anyám azonban nem ismerte ezt a hamis büszkeséget s még az uccára is lement mezítláb.
Egyszer apám egy brilliánsgyűrűt vett neki részletekre. Ez apám egyik heroikus korszakában történt; hetenkint meglehetős sokat keresett s a mester előmunkási állás­sal hitegette.
Szombat este volt s munkástársaival sörözött. Izgatottan és ünnepélyesen jött haza. Drámai mozdulatokkal s egy szem­fényvesztő hókusz-pókuszával vette ki^ a gyűrűt mellényzsebéből és húzta föl anyám ujjára.
— Yégre, Katie, — mondotta s nagy ünnepélyességgel megcsókolta. — Végre van brilliánsgyűrűd! Végre megírhatod haza, hogy Amerikában brilliánsokban jársz.
— Pah! — válaszolta anyám bosszú­san és félretólta apámat. A gyűrűt leszakí­totta ujjáról, mintha égetné. — Milyen bu­taság!
— Butaság! — kiáltotta apám megbot- ránkozva. — Mi! Butaság brilliánsot hor­dani %
—• Igen, — mondta nyakas anyám.
— Mindenki visel brilliánst! — mond­ta apám. — Mindenki, aki csak egy kicsikét büszke.
— Hát csak büszkélkedjenek mások! Én egy igavonó állat vagyok, — mondta anyám.
Apám felindultan kiköpött és elódal- gott, hogy valami intelligens férfilény után nézzen.

Vissza