A Magyar Tudományos Akadémia elhúnyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek

Előszó

Részlet:
"Matlekovits Sándor emlékezete.
Tegnap múlt fél esztendeje annak, hogy hazánk és korszakunk egyik legérdekesebb és érdemesebb fia, Matlekovits Sándor, nyolcvanhárom éves korában, végső percéig munkálkodva, örök nyugalomra hunyta be fáradt szemeit. Egy hasznos, rendkívül tartalmas és minden viszontagságai közt egységes élet zárult be akkor. Hasznos, mert közéletünkben évtizedeken át nélkülözhetetlennek bizonyulván, annak legkimagaslóbb mozzanataival össze volt forrva; gazdag tartalmú, mivel a nemzeti lét egyik alapföltételét képező közgazdasági fejlődést fényes elme által vezetett tollal és tanáccsal teljes hat évtizeden át lankadatlanul sikeresen szolgálta; és egységes, minthogy kora ifjuságának ragyogó eszményeihez sem mint lázasan dolgozó férfi, sem mint munkabirását gondos igyekezettel fenntartó aggastyán nem volt hűtlen soha. Nem mondható szerencse fiának. Önerejéből úgy emelkedett, hogy semmihez, de igazán semmihez sem jutott könnyen. Oly küzdelmei valának, melyekhez hasonlókban közéleti embereink közül nem egy pályája közepén végképp elbukott s életében nem szedte magát többé össze. E küzdelmek fölidézéséhez ő maga csak jelentéktelenül s aránylag csak kevéssel járult, hanem azokat a társadalmunkban, sajnos, mélyen gyökerező s tudatalattian lappangó gonosz indulatok és szenvedélyek kényszerítették reá. Érdeme, hogy helyét mindig szilárdan megállta és a számára keletkezett kellemetlen helyzetekből újból fölemelkedett és pedig élete hullámvonalának korábban elért legmagasabb pontjára, ahonnan azontúl nem volt leszállítható. Ezt a jóságos természet által osztályrészéül juttatott rendkivül becses lelki tulajdonságoknak, továbbá annak köszönhette, hogy oly korban ismerte fel a neki való munkakört, midőn Magyarország legújabb kiépítésének nagy feladatainál mint ritka, mondhatni egyedüli munkaerő teljes odaadással működhetett közre." Vissza