Gábor Marianne festőművész kiállítása

Előszó

A képzőművészet egyes művelői és teoretikusai versenyt riogatják egymást a festészettől, szobrászattól, grafikától "idegen anyag" vizuális megjelenése miatt, "irodalmisággal" vádolják azt a művészt, akinek műveiben valami megfogható is akad. Az epika, a líra, a dráma manapság ördögűzés tárgya a műkritikában, alig lehet nagyobb bűn snobish uraimék szemében, mint ha egy képnek vagy szobornak témája, jelentése, hangulata van.
Gábor Marianne mind ellenállhatatlanabbul cáfolja meg a -szerűségek dogmatikusait. Mintegy három évtizedes művészpályája a finom érzéklet, a közvetlen emberség esztétikai igazolása, annak az egyszerű ténynek bizonyítása, hogy a szuggesztív tehetség minden mondanivalót hitelesíteni tud a maga eszközeivel. Ha Gábor Marianne új termését, a kiállítottakkal együtt majd' százötven nagyobb festményét, számtalan ötletes akvarelljét áttanulmányozza valaki, enciklopédikus bőségben talál bennük átható jellemzést, üde poézist. Ha esküvőt fest a művésznő Bakonyszentkirályon, megismerteti képe nézőivel a kis falu atmoszféráját, lakóit. A kapitóliumi lépcső Rómában történelmet, nosztalgiát, személyes meghatottságot idéz. Az étteremben darvadozó társaság különböző életutak véletlen csomópontja, regényfolyamatokat asszociáló furcsa együttes. S a portrék gazdag sora, a karakterképek bő választéka egyenkénti elemzést, sebesszavú kommentárt igényel. Író a modell vagy öreg varrónő, szeretett nagybácsi vagy két vörös leányka, bősz filológus, korzikai nyugdíjas, Mityu ágyban, japános nő feketében, részeg a pultnál - mind önálló karakter, egyszeri sors; Kosztolányi Dezső legyen, aki szövegminiatűrökbe akarja foglalni egyéniségüket. Vissza