Teológia 1984/4.

Előszó

Jézusba vetett hitünk sokkal többet követel tőlünk, mint a hittartalom ismeretét. Kereszténységünk nem csupán elfogadása az ismeretanyagként elénk tárt tannak, nem is csak érzelmileg hangsúlyozott ragaszkodás egyházunkhoz, annak hagyományaihoz és fegyelméhez. Ez mind, de ennél sokkal több. A krisztushivők közössége azzal, hogy Mesterével és elsőszülött Testvérével Isten- és ember szolgálatra vállalkozik, tükrözi híven azt a közösséget, amely kezdetben Jézus körül alakult és, amely feltámadása után az ö nevében gyűlt újra össze. Így tárja a világ elé azt a szeretetből „mindenkinek szolgájává" váló Jézust, aki követőitől is megkívánja: aki köztetek első akar lenni, szolgáljon mindenkinek (vö. Mt 20, 26). A krisztushivők közössége épp ebben a magatartásában, épp az ilyen szellemből fakadó életalakításában képes felülmúlni minden emberi közösséget, csoportot.
A Jézus Krisztusban hivők közösségének léte addig lesz hiteles világunkban, amíg valóban követi Mesterét, annak példáját, aki azért jött el világunkba, hogy szolgáljon, nem pedig, hogy neki szolgáljanak (Mt 20, 28). Ezek a kisebb s nagyobb közössiégek létüket egyrészt annak köszönhetik, hogy újra meg újra megvallják: Jézus az Isten Fia, a Megváltó, másrészt annak, hogy önkéntesen és Isten iránti szeretetből vállalják a szolgálatot. Minden ember szolgálatát. A krisztushivők közössége azért nem válhat soha a szektásodás melegágyává, mert nem „exkluzív" társaság, mert - miként Krisztus a kereszten karját mindenki felé kitárta - a benne hivők is nyitottak a szeretetben vállalt egyetemes szolgálatra. Viszont csakis az a közösség tud nyitott maradni az egyetemességre (katolicitásra), mely életével nemcsak a „tanító", hanem a szeretetből önmagát másokért, mindenkiért odaadó, a szeretetszolgálatban önmagát felemésztő Jézust tárja a világ elé.
Ha az egyház hűséges akar maradni Urához, Jézushoz és egyben küldetéséhez is, akkor oly magatartásról kell - tagjaiban - tanúskodnia, melynek semmi köze sincs a szívek és lelkek fölötti, sőt minden egyébre is kiterjeszkedni akaró uralomhoz, mely híven tükrözi a krisztusi áldozatos szolgálatkészséget. E szeretetből vállalt szolgálat az egyház sajátos ismertetőjegye, mi több, lényeg meg határozó tényezője. Az, mivel a szolgáló szeretet „jeleként" és ,,eszközeként" kell az emberek elé tárnia a legfőbb törvényt, a mindent egybefoglaló „új parancsot".
Ameddig az egyház nem ismeri fel és főleg nem gyakorolja elégségesen szeretetszolgálatát, e krisztusi „diakóniát", addig nem rendelkezhet azzal a kisugárzó erővel sem, melyre szüksége van, hogy küldetését igazolja. Semmiféle összejövetel, nagygyűlés vagy a legpontosabban megfogalmazott katekizmus sem képes Krisztus egyházát oly hitelesen igazolni, mint az a pohár víz, amit tagjai a szomjazóknak, az a szelet kenyér, amit az éhezőknek nyújtanak; azok az önkéntes szolgálatok, áldozatok, amit a kicsinyekért, betegekért, elhagyottakért vállalnak. Természetesen ez a ,,szeretetparancs" senkire rá nem kényszeríthető; ugyanakkor bennfoglal tan „anonim" módon élhet szellemében az is, aki még nem jutott el Isten Fiának ismeretére.
Krisztus a mi békénk, de ugyanő mondotta magáról, hogy tüzet hozott a földre. összeforraszt, de majd az „ő napján" lángba borít, szét is választ sok mindent, sokakat. „Jöjjetek Atyám áldottai! Vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot" (Mt 25,34). Vagyis azok, akik szerették az embereket és a legkülönfélébb módon szolgálva segítették őket - Istent szerették és szolgálták.
Mindannyian veszélyben foroghatunk, ha csakis a „tanrendszerre" ügyelünk, de megmenekülünk, az „ő országába" jutunk, ha soha nem feledjük: Jézus szívünkbe olyan szikrát rejtett el, melynek lángra kell lobbannia. Szeretetszolgálatunk lángjának szüntelenül égnie kell. Hiszen éppen ezért jött el közénk.
Sz. A. Vissza