Garammenti krónika

Előszó

Részlet a könyvből:

A MENNYKŐBE IS! Ki mondta magának, hogy éppen hozzám jöjjön? Mit? Hogy én írjam meg a községi krónikába, ami itt történt? Nézze, én útálom a tintát és már attól is reszket a kezem, ha csak ránézek a tollra. Persze, maga azt hiszi, hogy most is az iskolában van, ahol ördögi feladatokat agyalhat ki. Hiszen minden veréb csiripeli már a háztetőn, hogyan kényszeríti a növendékeit: írják le aprólékosan, mit csinál a kakas, amikor kukorékol. Elvárja tőlük, hogy megfigyeljék, hogyan veselkedik neki egy lendülettel, hogyan hajtja le a fejét és rázza meg a taréját, hogy aztán kitátsa a csőrét és csak úgy emlékezetből rázendítsen...
Fogadni mernék, a legközelebbi dolgozatíráskor azzal gyötri majd a gyerekeket, hogy tüzetesen írják le, hogyan szokott az apjuk nyakkendőt kötni. És előre látom, hogy a guta kerülgeti majd, ha valamelyik kis lurkó jámborul azt írja, hogy az ő papájának csak egy kész nyakkendője van, amit a kaucsukgallér alá szokott bedugni. No de mindegy, utóvégre magának az a mestersége, hogy a gyerekeinkből pontos megfigyeléseket csikarjon ki: hogy is megy ez az egész a nyakkendővel, melyik végét kell átfűzni és melyiket meghúzni.
Ilyen kérdésekre még csak lehet felelni, erre én is vállalkoznék, hiszen a kakast minden nap látom a szemétdombon és a nyakkendőmet magam kötöm. De a nép haragja, az nem kakaskukorékolás ám és a nyakkendő csomója sehogysem hasonlít az akasztófahurokhoz.
A felkelés? Vissza