A bor

Előszó

A népszínmű, ez a sajátosan magyar színpadi műfaj a múlt század első évtizedeiben született meg, a reformkor és a szabadságharcot megelőző forrongó, lelkes évek idején. A demokratikus korhangulat légkörében élő közönség örömmel üdvözölte a nép színpadrakerülését. Lelkesedésében elnézte, vagy talán nem is vette észre a műfaj hiányosságait, gyengéit, azt, hogy a nép életét erősen megszépítve ábrázolja, alakjait romantikus csillogó külsőségekkel aggatja teli. A 48-as forradalom bukása, majd a 67-es kiegyezés után azonban egyre szembetűnőbbé váltak ennek a műfajnak hazugságai. A népszínmű mindinkább a konvenciókból, megszokott sablonok ismételgetéséből élt. Nem vett tudomást a nép társadalmi törekvéseiről; idealizált, legtöbbször giccses és hamis képet festett a magyar faluról. Akadtak a népszínműnek igazi művészei is: Szigligeti néhány darabja (főleg a Csikós, melyet Móricz Zsigmond is nagyra tartott és át is dolgozott), Csepreghy Ferenc munkássága, Tóth Ede nemes törekvései egy magasabb színvonalat képviselnek, de az átlag népszínművek tömege belefulladt az érzelgős és hazug parasztábrázolásba. A múlt század 70-es éveitől kezdve ezt a műfajt tulajdonképpen csak két nagy művész tartotta életben: Blaha Lujza és Tamássy József. Az ő nevükhöz fűződik a Népszínház sikereinek sorozata. Nagy egyéniségük és főleg Blaháé egyébként valóban páratlan művészete azonban hátráltatta az igazi népdráma kialakulását, vagy azt, hogy az írók realisztikusabb parasztábrázolással próbálkozzanak. Az állandó ünnepi jelmez és ünnepélyes stilizált játékstílus nem volt alkalmas a nép igazi érzelmeinek ábrázolására. A két nagy művész visszavonulása után a halódó népszínművet egyre inkább elárasztotta a langyos érzelgősség. A bor 1901-es bemutatójának nagy jelentősége, hogy Gárdonyi tudatosan szakított a konvenciókkal, a hazuggá vált üres formákkal és művében először történik törekvés a nép, a magyar falu hamisítatlan, őszinte ábrázolására. Vissza