Bioorganikus kémia I.

Előszó

A bioorganikus kémia speciális szemléletű szerves kémia, melyben a szerves kémiai fogalmai elsősorban az életjelenségek kémiai alapjainak megértését' szolgáló biokémia és a többi elméleti és alkalmazott biológiai tudományág tanulásának és müvelésének előkészitését segitik elő.
Maga a szerves kémia, fogalma és tárgyköre az idők során folyamatos változásokon ment keresztül. Lavoisier ismerte fel, hogy az élő szervezetekből /organizmus = szervezet/ kivont vegyi készítményekben mindig található volt szén és hidrogén és rendszerint oxigén és nitrogén. A négy elemet "organogén" elemeknek nevezte el. Megfigyelték azt is, hogy az állati és növényi eredetű anyagok számos tulajdonságban /viszonylagos hő és savérzékenységben, éghetőségben gtb./ hasonlítottak egymásra és eltértek a nem élő eredetű, ásványi anyagoktól. Megfigyelték azt is, hogy az élő szervezetekből kivont anyagok összetételének megállapitása általában nehezebb, mint az ásványi anyagoké. A fejletlen laboratóriumi technikák következtében az élő eredetű anyagok szintézis utján való elöállitása pedig egyáltalán nem járt sikerrel.
Mindezek alapján a kor egyik legnagyobb szaktekintélye Berzelius /1807/ a kémiát mereven "organikus" és "anorganikus" kémiára, /magyarul: "szerves" és "szervetlen" kémiára/ osztotta fel. E merőben praktikus felosztást idealista elmélettel támasztotta alá, mely szerint az "organikus11 anyagok tulajdonságai a "vis vitális" /"életerő"/ következményei, melyek az ember számára mégis mérhetetlenek és így az "organikus" vegyületek laboratóriumi előállítása nem lehetséges.
A "vis vitális" idealista elméletét Wöhlér kisérletei döntötték meg. Wöhler 1824-ben a higanycianid hevitésekor fejlődő dicián /CN/2 gáz hidrolizisével oxálsavat állított elő, holott az oxálsav növényekben is előfordul. Vissza