Előszó
Tavaly ősszel így kezdtem: Nehéz szülés volt, de megvan a tizedik. Ehhez képest csak annyi változás történt, hogy ez már a tizennegyedik. A Gentleman készítése visszatérően elgondolkodtat. Újra és...
Tovább
Előszó
Tavaly ősszel így kezdtem: Nehéz szülés volt, de megvan a tizedik. Ehhez képest csak annyi változás történt, hogy ez már a tizennegyedik. A Gentleman készítése visszatérően elgondolkodtat. Újra és újra azon veszem észre magam, hogy próbálom definiálni, mit jelent gentlemannek lenni, mit tenne bizonyos helyzetekben a gentleman. Szép lassan erősödik a gentleman énem. Természetesen bőven van még hova fejlődni, de az lenne a gond, ha azt érezném, küldetés teljesítve.
Az utóbbi napokban például az jár a fejemben, hogy mi a nagyobb erény: megtanulni hallgatni, vagy mindig bátran megmondani, kimondani az igazat (legalábbis azt, amit annak vélünk). A hallgatásnak is megvan a maga üzenete, eleganciája. Olykor eredményesebb, beszédesebb, fájdalmasabb lehet minden szónál. A hallgatás művészete azonban nem keverendő össze a félelemből, butaságból, érdekből fogadott némasággal. Miképp a mindig én mondom meg a tutit sem egyenlő a valamiért vagy valakiért kiállva kinyitni a szánkat esettel. A csend amúgy csodákra képes. Egészen más az éjszaka, a természet vagy épp a magány csendje. De most egy kicsit elkalandoztam, eltértem a tárgytól... Mindössze annyit szerettem volna megjegyezni, hogy egyre többször, egyre jobban tudok hallgatni, ami még nem jelent megalkuvást. Kivételesen nem emelnék ki semmit és senkit a Gentleman legújabb számából. Inkább az elmúlt hónapok két olyan élményét idézném fel röviden, amik nem köszönnek vissza a magazinban (talán majd télen), de felejthetetlen élménnyel, tanulsággal szolgáltak. Augusztusban a medence partjáról kísérhettem végig egy nagy csapat születését Barcelonában. Világbajnok lett a férfivízilabda-válogatott. Ma még valószínűleg több nevet tudunk mondani a pekingi aranyos csapatból, de ezért is szenzációs, amit Benedek Tibor kihozott a legényekből. Szeptemberben !egy másik pólóst, a világ legidősebb olimpiai bajnokát köszönthettem a 100. születésnapján San Franciscóban. Tarics Sándort megismerni, hallgatni az év egyik nagy ajándéka. Bárépítész ként ő a földrengésbiztos házak megalkotója, arra a legbüszkébb, hogy soha nem ártott senkinek. Milyen más, milyen jó lenne, ha mindenki így élne száz évig!
Vissza 
