Fantóm

Előszó

Részlet a könyvből:
Gerhardt Hauptmann páratlan sokoldalúságát s termékenységét lehetetlen egyetlen nézőpontból átfognia s megítélnie annak, aki nem hozza készen, kialakultan magával a költő képét. Naturalizmus, újromantika, miszticizmus - csupa általánosítás, ellenmondásokat kiegyenlítő stilizálás. Kisegítő fogalmak, mik módot adnak az irodalomkutatónak arra, hogy kijelölje Hauptmann történeti helyét, de tüstént cserbenhagynak, mihelyt nem vagyunk hajlandók feláldozni az egyéni, egyszeri élet lendületét, gazdagságát a fogalmasításnak. Azok az ellenmondások, amik zavarba ejtették a napi kritikát s amiket most, hogy újra lapozgatunk a jubileumi kiadás tizenkét kötetében, jobban érzünk mint valaha, hozzátartoznak Hauptmann struktúrájához.
Ha szemlét tartunk a befejezett s töredékdrámákon, novellán, regényen, idillen, feljegyzéseken, lírán, - akár felszín, akár középpont - mindegyik külön funkciót ellátó része annak az egésznek, amelynek Hauptmann a neve. Mivel az ellenmondás struktúrasajátsága Hauptmannak, a sok forma közül látszólag a drámaformája áll hozzá a legközelebb. De valójában az ellenmondás ember és ember, egyéni erő és környezet összeütközésének feszültsége, a problematikusság mint problematikusság jobban érdekli, mint a problematikusság megoldásának, a feszültség fokozásának s drámai levezetésének a formája, a szenvedő, lázadó, elbukó, rajongó, felszabaduló ember belső élete, lírai értelme és értéke jobban, mint a szenvedés, lázadás, elbukás, rajongás, felszabadulás kozmikus értelme, egyénfeletti formája. Innen van, hogy a drámai problematikusságot mindig elhajlítja, még pedig első korszakában az epika és a líra, a másodikban inkább a líra felé, hogy látszólagos formakeresése folytonos problémakeresés, hogy a drámai küzdelmet lírai elszigeteltségükben már-már alig érintkező, egymás mellett elhaladó hősökkel vívatja meg. Vissza