Magyar tájak művészete

Fülszöveg

A magyar parasztság évszázadok óta sajátos művészi igénnyel alkotta és díszítette környezetét, használati tárgyait, munkaeszközeit és sokszor ruházatát is. Az elmúlt évszázadok e paraszti művészetének gazdag forma- és díszítőhagyományai élnek tovább a mai magyar népművészet alkotásaiban. A feltárt leletekből, hagyományanyagokból és az írott forrásokból megállapítható, hogy ez a leegyszerűsített és kollektív művészet az évszázadok során ismételten feltűnik új, stílust formáló erejével, majd elhalványul és azután a klasszikus hagyományok közvetítésével ismét élővé válik, az előzőnél sokkal szélesebb társadalmi gyűrűzésben.
"Vigyázzunk - írja Juhász Gyula költő - , hogy ki ne haljanak az éneklő népek, a mítosz-alkotó népek, a képíró asszonyok és faragó-emberek, mert az ember hal ki velük. Őrizzük, gyűjtsük, terjesszük műveiket, tanuljunk tőlük, legyen eleven lelkünk eleven része a nép léttől el nem különült művészete, amely önmagát mondja, mint a természet, s épp ezért bizonysága a múltnak és a maradandóságnak."
A nép művészete bővebb értelemben átfogja a népköltészetet, a népzenét, a népszokásokat, a táncot; szűkebb értelemben a tárgyművészetet, a háziipari munkából kiemelkedő "ösztönös" művészkedő tevékenységet ,más szóval a népi díszítőművészetet.
A népi díszíntőművészetet, annak anyagát, technikáját és eszközeit a sajátos gazdasági, történeti, földrajzi és éghajlati adottságok határozzák meg. Vissza