Hétfájdalmú blues

Fülszöveg

Talán nem illik a hétfájdalom ehhez a lányhoz, aki szennyből, mocsokból, erkölcstelenségből építette fel tövises glóriáját a rock-szenteknek tilos mennyországában? Talán maradjon meg örökre kitaszítottnak, mindenki kapcájának, világcsúfjának, ő, aki nem akart mást, csak élni, énekelni és szeretni? Van-e nagyobb fájdalom a magánynál, amelyet csak a blues-zal lehet kiénekelni, kiordítani, kivinnyogni? Magányosabb van-e annál, aki a színpadról huszonötezer fiúval szeretkezik egyszerre, s utána hazamegy egyedül? Aki álmodhat mindenkivel, de nem ébredhet senkivel?
Törvényszerű volt-e, hogy a fehér blues legnagyobb egyénisége, egy konzervatív, mélydéli város porából emelkedett ki? Törvényszerű volt-e hogy ő is ugyanúgy végezze, mint olyan sokan a ' 60-as évek rock-forradalmárai közül? Mitől borzongunk meg ma is, ha halljuk ezt az alig néhány órányi életművet, ha meglátjuk ezeket a soha nem fakuló képsorokat Montereyből, Woodstockból, Atlantából és Torontóból? Mi az a titok, amelytől még holtában, szétszórt poraiban is megkívánjuk Janis Joplint?
Talán nincs is titok. Talán csak emberi érzések vannak, amelyeket van, aki szégyell, van, aki bevall. Ha ma Janishez menekülnek tizenévesek, nem biztos, hogy példaképet keresnek. Sokkal inkább egy hangot, amely ha beléjük ivódott, egy idő után belülről szólal meg, őszintén, keményen és fáradhatatlanul, az utolsó szívdobbanásig. És akkor talán nem mindig érzik majd úgy, hogy az élet nem csupán vasgolyó és lánc. Vissza