Karcok a homokba

Előszó

Ezek az írások akár a madarak. Csongrádról röpültek fel, a Tisza-parti városból, a Szép utcából, ahonnan messze űzve a csúfság. Nem házak tetején ülnek, hanem Góg János író lelkében. Onnan repültek fel néhány éve, hónapja, hete, majd idetömörültek az új könyv lapjaira. Ezek már soha el nem riaszthatók. Ezeknek az írásoknak szárnyuk van. Köröznek a levegő-ég magasságában és azokat keresik, akiknek a vállára ülhetnének. Mert ezek betü-madarak, szómadarak, mondat-madarak. Itt hussannak e könyv lapjain, szállnak felfelé, rég eleresztett társaik után. Sokadik könyve már ez a költö, író, szerkesztő Góg Jánosnak, ennek a szívében fiatal, de éveit tekintve beérett embernek, hiszen mögötte már több mint öt évtized erdeje sötétedik. Tele az iszákja, annyi mindent hordoz benne, hogy hiába osztogatja, újra és újra megtelik. Mindig telis-tele van. Sorakoznak a könyvei, siet a betakarítással. De így van ez jól, hiszen hihetetlen energiákat hordoz a lelkében. Néki a vers elszálló, de nem menekülő madár, a próza meghitt beszélgetés, vallomás a lélek-látás, egy-egy kiállítás-megnyitás is alkalom nemessége felmutatására. Még az előszó írására is vállalkozik, pedig ez a legnehezebb műfaj. De néki minden írás ürügy, hogy elmondja milyen ez a világ. A világ olyan, amilyen. A világ sosem szerette a prófétákat, pláne nem a megváltókat. A világ nagyon jól tudja, hogy költő még sose váltotta meg az emberiséget. De az akarat csodálatra méltó, mert a szó kincs. Vissza