Gólyaláb apó

Előszó

A hónap első csütörtökje: a Borzalmak Napja. Remegve várjuk, erős szívvel viseljük el megpróbáltatásait, azután igyekszünk olyan gyorsan elfelejteni, amilyen gyorsan csak lehet. Ez a csütörtök az a nap, amikor minden padlónak ragyogni kell, egyetlen hasadékban se húzódhat meg egyetlen porszem, az ágyterítőkön tilos a legkisebb ráncocska. Kilencvenhét csipogó kis árvát kell ragyogóra sikálni, haját simára fésülni, tiszta, frissen mosott ruhába bujtatni. Engedelmességre kell őket inteni, kioktatni, hogy a hozzájuk intézett kérdésekre csak annyit feleljenek: „Igen Uram!" esetleg, ha feltétlenül szükséges azt is mondhatják: „Nem Uram!"
Ez a nap a megpróbáltatások szakadatlan sorozata. Mindenkinek kijut belőle, a legtöbb Jerusha Abbottnek, az árvaház legidősebb növendékének. De szerencsére ez a mai csütörtök is véget ért, mint valamennyi elődje. Jerusha a tálalóból, ahol szendvicset kent a vendégeknek, felszaladt a rábízott F jelzésű hálóterembe, hogy megszokott napi munkáját is elvégezze. Tizenegy, négy és hét év közti apróság ágya sorakozik itt katonás rendben. Jerusha helyresimította az összegyűrt ruhákat, megtörölte az erre szoruló orrocskákat, azután kettősrendbe állítva kis csapatát, elindította őket az ebédlő felé. Most van egy félórai nyugsága, amíg a gyerekek megeszik vacsorájukat, tejet, kenyeret, meg aszaltszilvát.
Jerusha fáradtan rogyott le az ablak mellett álló székre. Égő homlokát a hideg ablaküveghez szorította. Vissza