Oblomov I-II.

Előszó

Részlet a könyvből:

Pétervárott, a Garohovája-utca egyik nagy házában, mely olyan tágas volt, hogy befogadhatta volna egy járási székhely lakosságát, egy reggel ott heverészett ágyán Oblomov Ilyics Illés. Harminc év körüli, középtermetű ember volt, akinek egyébként kellemes arcán és sötétszürke szemeiben senki sem fedezhette volna fel a tetterő és jellemszilárdság kifejezését. Gondolatai játékos madarakként villantak fel tekintetében, átsurrantak vonásain, megbújtak homlokának ráncaiban s végül huss! eltűntek, teljes gondtalanságot hagyva hátra. Időnkint kimerültséget vagy unalmat fejezett ugyan ki ez az arc, de még ilyenkor is megmaradt rajta az a lágyság, ami Oblomov lelkületét jellemezte és visszatükröződött szeméből, mosolygásából, minden mozdulatából, sőt hálóköntösének redőiből is. Oblomov láttára még a felületes megfigyelő is ezt gondolhatta volna: „Milyen rokonszenves, egyszerű ember!", s még a gyanakvóbb vizsgálódó is kellemes benyomásokkal, barátságos, mosollyal vált volna el tőle. Ilyics Illés arcszínén és korai ráncain meglátszott, hogy keveset tartózkodik friss levegőn és a sétának sem barátja. Túlságosan fehér nyaka, vállának lágy vonala s aránylag kicsi, párnás kezei pedig férfiatlan elpuhulásra vallottak. Még ha valami miatt izgatott volt is, elég kecses mozgása lágy és vontatott maradt. Ha gondok lepték meg, tekintete elhomályosult ugyan, homlokán ráncok jelentek meg s arca kétséget, aggodalmat vagy félelmet fejezett ki, de az érzelmek e játéka sohasem változott valamilyen szilárd elhatározássá: sóhajban oldódott fel, vagy közönybe is bóbiskolásba fulladt. Vissza

Fülszöveg

Goncsárov jellem-regénye, az Oblomov, e század elején hódította meg a világot. Az "oblomovizmus" fogalma akkoriban nemcsak a tunya, nembánom, akaratgyönge embert, hanem szinte az egész orosz népet jelentette, népi alapvonássá mélyült.
Most, mialatt hosszan és meghitten elbeszélgettem Ilyics Illéssel, - az oroszok mindig szerették az ilyen meghitt beszélgetéseket -, nem birtam szabadulni a gondolattól: hová lett az a világ, amelyben ő élt, mi lett azokból, akiket Európa ővele azonosított?... Hamu és pernye. Az oblomovizmusból semmi sem maradt meg, csak maga Oblomov. Ő ma is ott heverészik kopott házikabátban bicegő díványán, lomhán tűrve, hogy elhömpölyögjön fölötte idő és Történelem. Oblomov túlélte önmagát és alkotóját, túlélte korát, túl a cári Oroszországot. Őt már nem semmisítheti meg semmi, mert a remekmű örökérvényű bizonyság és vallomástétel; megdöbbent, ösztönöz, felvilágosít, rejtett összefüggésekre és törvényszerűségekre mutat rá akkor is, ha az a társadalom, amelyből kisarjadt és amelyre vonatkozik, már rég a múlté.
Ez Oblomov tanulsága. Ezért szólaltatjuk meg most hosszú évek után ismét magyarul. Vissza