Kolduseledel (dedikált példány)

Előszó

Nagy volt a forgalom a korzón. Az út teljes szélességében hullámzott az emberáradat. Leginkább párokban sétálgattak, de akadt jócskán magányos lépegető is. Kisebb-nagyobb csoportok hangos cseverészése adta az alapzajt, mely nagyszerűen szolgált körítésül az elröppenő csábos mosolynak, kacér tekinteteknek. Tarka, hullámzó, és személytelen volt a tömeg. Nem tudni, miért, de többen megfordultak, amikor egy újabb pár kanyarodott a sétányra. Az író először szánta rá magát, hogy engedjen a kérlelésnek, és csatlakozzon a híres szépasszonyhoz. Úgy a szemével már korábban is látta, hogy ez a nő csodálatos, kirívó, és kihívó szépség, de bármennyire is vallatta saját szívét, a megállapításon túl: Gyönyörű! - a szíve nem dobogott hevesebben nem akart kiugrani a torkán... ő maga sem sóhajtozott, és nem szedte szaporábban a levegőt. Hát igen! Éppen ezt nem tudta elviselni, megbocsátani a kacér hölgy! író még nem volt a gyűjteményében. Beszélgettek az épületek stílusáról, az égbolt kékségéről, a lombok susogásáról, de a séta végén a férfi megköszönte a kellemes együttlétet, barátságosan mosolygott, kissé meghajolt, és elment. Az asszony közönyt színlelve szintén mosolygott, és megígértette sétapartnerével, hogy legközelebb is eljön! Majd jelezte, hogy ő még nem megy haza, mert felkeresi egyik barátnőjét. Valójában azonban csak arra volt kíváncsi, hogy merre kanyarodik lovagja!? Vissza