Rosszkedvem naplója

Előszó

Részlet:
"November
Most már végleges, most már visszafordíthatatlan: a szlovákiai magyarságnak két stratégiája van, egy liberális és egy populista. Hiba lenne az egyiket kormánypártinak nevezni, a másikat pedig ellenzékinek. Nem itt húzódik a fő törésvonal. Különben is: kormánypártinak lenni ma nem ugyanazt jelenti, mint a diktatúrában, és ellenzékinek lenni egy demokratikusan választott parlamentben egészen más, mint szamizdatokat gyártani illegalitásban. Mégis a régi beidegződések működnek. Aki kormánypárti, az nyilvánvalóan konformista és opportunista, aki ellenzéki, az a nép, a nemzet valódi érdekeinek a szószólója. Ezek a régi reflexek és beidegződések, sajnos, hibátlanul működnek, a totalitarizmus és a diktatúra egész életünkre megsebzett bennünket. Itt nemcsak a demokrácia iskoláját nem járta ki senki sem, még a demokrácia óvodájába sem iratkozhatott be. Az „utca embere" pedig védtelen és manipulálható. A legotrombábban ezt nemrég az ún. nyelvtörvény parlamenti vitájában az az egykori bátor katolikus ellenzéki aktivista Frantisek Miklosko tapasztalhatta, aki ma a szlovák parlament elnöke. Néhány évvel ezelőtt a pozsonyi gyertyás felvonulás szervezője és hőse volt, állandó céltáblája a politikai rendőrség zaklatásainak. Most, hogy a parlamentben, majd a televízióban is keményen föllépett a szlovák nacionalizmus ellen, az utcán tüntető fanatizált tömeg leárulózta. Régi totalitárius beidegződéseik ugyanis azt diktálták, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van. Akinek más a véleménye, mint a tiéd vagy az övé, az ellenség. A kommunizmus legnagyobb bűne talán nem is országaink kirablása volt, hanem a lelkek elsivatagosítása, eldurvítása, libanonizálása. Aki nem számol nálunk a politikai kultúra hihetetlenül alacsony színvonalával, nem lehet jó politikusa az új demokráciának." Vissza