Gróf Széchenyi István munkáiból II.

Előszó

Kik emberi méltóságuk érzetében anyagi kéjek elibe teszik a lélek gyönyörit és inkább ezek után szomjadoznak, lehetetlen, hogy visszaemlékezvén nemzetünk 15-30 évvel ezelőtti létére, örömrivalgásra ne fakadjanak! Igen földiek! - Élünk még, nem vagyunk holt nemzetnek szerencsétlen rothadt tagjai, nem ((Élő szoboré) leírhatlan kínok közte Becsületesen vívtunk; kicsi, nagy, tehetsége szerint. S lám azon kevesek is, kik lelkesedésünket fel nem fogák, nyelvünket érteni nem birták, s nem sejdítvén, hogy embernek édesb eledele nem lehet, mint a mindennapi kenyér, szorgalminkban nem osztoztak, sőt utainkat állották, ezen kevesek is mindinkább olvadoznak hazafiságra. Megmentettünk egy uj családot, egy lelkes nemzetet az emberiségnek; - s hála! ((Annyi szív hiában nem onta vért, s keservben annyi hű kebel hiában nem szakadt meg a honért.)) Honunkra hajnal derül, s akármi legyen is sorsa a magyarnak ezentúl, rút önfertőztetés, gyáva lelki öngyilkolás által állatként veszni nem fog többé. Kivívtuk a nagy természetbeni állásunkat, s annak salakjához már nem tartozunk. S bár mi legyen sorsunk - oh az érzéseknek legédesebbje! - a jövő kor, és magasb, az istenekhez közelb álló lények nem fognak undorodással emlékezetünknél elfordulni, nem; mert mint bár parányi s felette szerencsétlen, de derék nép még a halál küszöbén is erőt leltünk magunkban, a tökéletes megsemmisedés ellen szegülnünk, és a nagy egyetembeni pályánk keresztül futására nemesen indulánk meg. Vissza