Förgeteg

Előszó

Előmondom itt azt az esetet a Mihállyal, amit már amúgy is tud. Mihály olyan ember volt, mint sok más, aki a keze után él. Nincs ezeknek külsején semmi megjegyzésre méltó. Szürkék ők, mint a lába kelt rögök, melyekből kigyőzködik a maguk mindennapiját. Különbség csupán annyi köztük, hogy egyik búzáért marasztalja a suhanó fölleget, míg a másik a tengerire kívánná a jó, szárba szökkentő napot. Mihálynak a mások bogárzó kedve, a mások italos szándéka hozta a kenyeret. Bortermelő volt, mint a városi könyvekbe beírni szokás. Nem holmi boltozott pincéjű ugyan, azonban pár holdacska is nagy sor, ha valaki esztendőkön keresztül cselédkedett érte, míg félrerakhatott annyit, hogy a magáénak mondhassa. A tulajdon magáénak! Bármilyen kicsi, de az övé. Ebből a nagy sárgolyóból az a fordulatnyi. Ezért meríti kapáláskor még a kelleténél is mélyebben a szerszámot. Mindenféle új divatú bogárra azért csap le irtó haraggal. Ezért nem felejti kivetni a baltát az udvar közepére, ha gyanús föllegek sötétlenek az égboltozaton. Mert szépen áll a szőlő - az ő szőleje s egy családnyi ígéret feszeng a megeredt bogyókban. Történt azonban, hogy egyszer egész különös, rossz formájú föllegek jöttek a barackfa irányából, s hogy ezek elfelejtettek a kivágott baltára tekinteni, miért is nem tudhatták, hogy tilos nekik a maguk pusztító terhét Mihály körülgondozott kis birodalmára szórni. Cudar szél kerekedett, de olyan, hogy leültette a szembepróbálkozót. Legott az ég is felmordult. Villámok hasították meg a föllegek fekete tarisznyáját, s ezekből a repedésekből roppant csörgéssel kezdett hullni a jég. De milyen jég! Bizony, akadt közötte eleinte öklömnyi nagyságú is. Jó, hogy beiklatott Mihály még idejekorán a tornácra, mert ha fejlágyon éri egy, menten elnyúlik tőle. Onnan nézte hát aztán az ördögadta táncot. Minél fehérebb lett a domboldal, annál feketébbre zordult a tekintete.
- Fele termés! - számolgatta.
Pocsékká ment ott azonban a másik fél is. De mikor az istenverés már a tőkéig ledolgozta magát, s a szél a lemeztelenedett csonkokat kezdte kiborogatni: Mihály elméjében végleg elsötétült a világító lámpás. Nagyot mordult, kitoppant az udvarra, markába fogta a baltát, aztán neki a még megmaradt életnek! Ütötte, vágta, ahol csak érte.
- No, Uramisten, hadd lám, mire megyünk ketten...! Vissza