Gyakorlati újságírás II.

Előszó

A magyar tömegsajtó kezdeteitől, évtizedeken át, még a felszabadulás után is általános volt az a vélemény, hogy nem szükséges és nem is lehet tanítani az újságírást. Más szavakkal: akiben van veleszületett készség, tehetség az újságíró pályára, abból ez a tehetség úgyis kitör, és a szerkesztőségi munka mindennapi (vagy minden heti) sodrásában kiteljesedik. A felszabadulás előtti magyar sajtóban - mely a legális szociáldemokrata és az illegális kommunista sajtó kivételével különböző színárnyalatú tőkés vállalkozás volt - az íráskészség (ez gyakran kifejezetten szépírói készségként jelentkezett), a véletlen, a rokoni és baráti összeköttetés juttatott szerkesztőségekbe fiatalemberként, s ezeket több-kevesebb sikerrel a gyakorlat formálta újságíróvá. A régi újságírók a szó szoros értelmében autodidakták voltak: maguktól tanulták meg, idősebb pályatársaktól lesték el a szakma fogásait.
Az újságíró szakma nagyon sokáig viselte ugyanazt a bélyeget, amit a művészi pályák legtöbbje (például a színház a vándorszínészet korában, a képzőművészet a kézműipari festő- és szobrászműhelyek évszázadaiban, az irodalom, mely legtovább őrizte - ma is őrzi - a magános mesterség jellegét). Ez a jellemző bélyeg azt jelentette, hogy semmiféle előképzettség, semmiféle elméleti iskola, tanfolyam nem szükséges műveléséhez; mindenkinek magától, legfeljebb az idős mester munkáját figyelve, a maga kárán kell megtanulni mindazt, amit az elődök már megismertek és közös tapasztalatként átadhattak volna az utódoknak. Vissza