A politika rendőrsége Magyarországon a Rákosi-korszakban

Előszó

Jó néhány éve annak, hogy a magyar egyetemek visszanyerték a doktoráltatás jogát, és visszatértek egyúttal ahhoz a régebbi szokásukhoz, hogy maguk mondják meg, kit tartanak katedrára érett tanárnak, ki arra képes, vagyis "habil". Ezt nevezték annak idején, és újabban is "habilitálási eljárásnak".
A vizsgálódás, vagy ha a hivatalos elnevezést használjuk, a "habilitálási eljárás" során az egyetemi oktató és tudományos testületek arról kívánnak meggyőződni, hogy vajon a jelölt képese az egyetemi hallgatói nyilvánosság számára szakmailag megalapozott és egyúttal a figyelmet lekötő előadói teljesítményre, bizonyos esetekben pedig arról is, hogy vajon tudományos érdeklődése és teljesítménye megfelel-e az egyetemi színvonalnak.
A "bizonyos eset" Magyarországon akkor áll elő, ha a habilitáló még nem tett eleget az akadémiai doktori követelményeknek. Ha ugyanis már megszerezte az akadémiai doktori címet, úgy csak előadói érdemességét, katedraképességét kell bizonyítania. E különbségtétel a két eset között olyan hézagot teremt, amely nyilvánvaló csábítással ér fel a színvonal feláldozására. Az egyetemek erőteljesen küzdenek e csábítás ellen, s azon vannak, hogy a habilitálás tudományos feltételeit az akadémiai színvonalon tartsák, vagy hogy azt legalább erősen megközelítsék.
1994 óta, vagyis azóta, hogy a Pécsi Tudományegyetem történész doktorképző intézménye működik, mi is mindent megtettünk annak érdekében, hogy a 18-20. századi magyar és európai történelem körében megszerzett habilitációk magas tudományos rangot fejezzenek ki. Vissza