Gyász

Előszó

Részlet a könyvből:

Alig néhány hónap telt el az ura halála óta és Zsófinak már erőltetni kellett az eszét, hogy arra a napra s ami azelőtt volt, vissza tudjon emlékezni. A gyerek sok dolgot adott, s az öregasszony, amióta a fia úgy járt, keveset mozdított a gazdaságban, még botot is vett, csakhogy mutassa, mennyire megtörte a baleset: nem tud ő már a majorság után szaladgálni. Zsófi nem zúgolódott, hogy a mamának nagy bánata mellett olyan szép piros a bőre. Még kapóra is jött neki, hogy az öreg kihúzza magát a dologból: hajnaltól estig sürgött-forgott, úgy el tudott feledkezni a munkában, mint régebben soha.
Ha olykor mégis rászakadt az emlékezés, kínos érzése támadt, mintha megoldhatatlan feladat elé állították volna. Egész szeszélyesen törtek rá ezek a pillanatok: egyszer, amint a fejéshez ment s a kocsisgyerek a lovakat épp itatni hajtotta, - szép búsan sorjáztak ki a lovak s szőrükön megcsillant az első csillag fénye - máskor meg, amint a kis Sanyikát tisztába tette, a bömbölő gyerek gyűrűs combjai közé gyűrte a pelenkát s belegyügyögött az arcába, hogy megvigasztalja. Ilyenkor egyszerre meghidegedett a szíve körül, a sajtár megállt a kezében, a gügyögés a torkára akadt, mintha nem is akkor érte volna őt a veszteség, hanem most vesztene el mindjárt valami pótolhatatlant, talán az emlékét annak a veszteségnek. Vissza