Gyász idején...

Előszó

Emlékszem életemnek olyan eseményére, amely belsőleg nagyon felzaklatott, elszomorított, kétségeket ébresztett bennem. Beszéltem erről egy barátnőmmel, aki gyorsan megérezte, mi játszódik le bennem. Felajánlotta, hogy hajtsam a fejemet a karjára, és ezzel megkönnyítette számomra, hogy szabad folyást engedjek könnyeimnek, kisírjam magamat, zokogjak és a sírásban felszínre hozzam és kimondjam egész szomorúságomat. Azért emlékszem annyira jól erre az eseményre, mert eddig még sohasem tapasztaltam meg ennyire észrevehetően, hogy milyen felszabadító és gyógyító hatása lehet annak, ha gátlás nélkül szabadjára engedem fájdalmamat, szomorúságomat, könnyeimet.
Egész egyszerűen jobban, kellemesebben éreztem magamat.
A gyász feldolgozásához, a fájdalommal való eleven szembeszállás folyamatához hozzátartozik, hogy szomorúságomat gátlás nélkül kifejezzem és kiéljem. El akarom kerülni, hogy a szomorúságom megragadjon bennem, megmérgezzen. Gyümölcsözővé akarom tenni életem számára fájdalmamat. Különleges módon segítenek nekem azok az emberek, akik felszólítanak arra, hogy szomorúságomat egész elevenségében és nyersességében kifejezzem. Megkönnyebbülést és végül gyógyulást találhatok ott, ahol Isten előtt gátlások nélkül kiönthetem könnyeimet, ahol úgy érezhetek meg valakit, hogy karjába vesz, keblén kisírhatom magamat. Ebben segíthetnek az emberek. Vissza