Gyermekközpontú pedagógiák

Előszó

Az iskolának a gyermeki személyiség formálásában betöltött szerepe mindig is közismert és elismert volt. Az elsődleges szocializációs színtér, a család mellett e másodlagos szocializációs színtér, az iskola gazdagította leginkább a felnövekvő nemzedéket. Sajnos, ez a személyiségformáló funkció az utóbbi években erősen redukálódott. Meg kell változtatni az iskola jelenlegi egyoldalú tevékenységrendszerét és pszichét klímáját. Egyet kell értenünk Klein Sándorral: "Az az iskola, amelyből lelkileg megnyomorított, szorongó vagy agresszív, beszűkült érdeklődésű, emberi kapcsolatteremtésre képtelen, önmagát nem ismerő és nem becsülő, önállótlan, önző, felelőtlen emberek kerülnek ki, nem felel meg funkciójának, akárhány szorzást tudnak a gyermekek elvégezni öt perc alatt, bármennyi történelmi adatot tudnak tárolni a fejükben." Természetesen nem csak ilyen gyermekek kerülnek ki az iskolából. Túl sokan vannak azonban, akiknél e jelenségek egyike-másika megtalálható.
Lépnie kell az iskolának, keresnie azokat a formákat, módszereket, eszközöket, amelyek hatékonyabbá teszik a komplex személyiségformálást. A személyiség az egyén tulajdonságainak az éntudat által egységbe foglalt organizmusa, tehát a személyiség egyik leglényegesebb meghatározója éntudata, önismerete, önmagáról alkotott képe. Ma már ez a tétel egyértelműen elfogadott a pedagógiai pszichológiában: a nevelésnek a felnőttségre kell felkészítenie a gyermeket, s a felnőttségnek egyik lényeges jellemzője önmagunk vállalása, önmagunkkal való azonosulásunk, az énidentitás. Ehhez pedig csakis a reális énkép, éntudat kialakításán keresztül vezet az út. Vissza