Gyónásom

Előszó

"Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" - írja híressé vált versében Karinthy Frigyes. Csak egy szót kell változtatnom, s máris kijön az, aminek ezt az írást nevezhetem. Nem mondhatom el senkinek, meggyónom hát mindenkinek. Hogy mit? Amennyire időm és emlékezetem engedi, teljes életemet. Életrajzi regényhez szolgáltatnék itt anyagot? Ha úgy vesszük, igen. De vehetjük másképpen is. Egy öregember botlásai és előrelépései kerülnek itt a papírra leplezetlenül. Hogy miért? Mindenki arra törekszik, hogy élete folytatódjék, házat épít, hagyakozik és gyűjtöget, a legtöbben utódokról gondoskodnak, akikben az életük majd folytatódik, s tovább viszik az ő fényük akkor is, ha sápad ez a fény. Az író és a művész az, aki nemcsak a fényét, de árnyát is igyekszik örökíteni, tudva azt, hogy az igaz még akkor is tündöklő, ha árnyékrajzként vetül az utókor szeme elé.
Nehéz napok voltak azok, amikor mi ebbe a kötetté kerekült munkába kezdtünk Fábián Imrével. Éltetőm, hűséges társam, Margit a kórházban feküdt testileg és szellemileg megbénulva. Talán ez a bénaság ösztönzött arra, hogy énbennem megmozduljon valami. Az ötletet Imre adta, ő volt, aki mozgásba lendített. Nem a szokványos időrendi sorrendben vagy életem eseményeinek összefűzésével, hanem témakörök szerint kezdett engem beszéltetni erről, arról, ötletszerűen és mégis szervezetten. Beszélgetésünk kezdetén eltökéltem, hogy mások titkait nem érintem durva kézzel, csak annyit árulok el belőlük, amennyit ez a "gyónás" a korfestés és saját küzdelmeim szempontjából feltétlenül megkövetel. Ha a téma túl kényes, a "kibeszéltnek" a nevét sosem említem. Magamat nem kell kímélnem, nincs rá okom. Csak az ártóknak ártottam, hibám inkább az, hogy bűnük néha későn vettem észre, nem volt mocskos rajtam csak a szemüveg. Hibáimért megszenvedtem, úgy képzelem, és szenvedek most is, mivel jól tudom, hogy nemsokára "sötétbe kell ugranom". Tréningelek erre immár több, mint nyolcvan esztendeje, de a "halálugrás" még a cirkuszban is komoly dolog. Vissza