A Duna medencéjétől a Kárpátokig

Előszó

Szélcsendes éjszakákon - mikor a jótevő angyalkák pislogó csillagfénynél útrakerekednek s bebarangolják a mély álomba merült természetet, üdítő harmatot hintve a rétre, virágokra, az erdők, berkek tikkadt, porlepte lombjaira - hallani lehetett vontatott bőgését, amint felzúgott a nagy némaságban.
Éjféltájban mindig megjelent, a szántóföldek közé hosszan benyúló 40-50 holdas kis erdőszalagon, vagy a mellette elterülő heretáblán s ott futkosott, bömbölt szakadatlanul egész két óráig, mint a gulyából kivert hortobágyi bika. Hol nyögött, nyöszörgött, hol meg átcsapott egy búgó, panaszos bőgésbe, melynek hullámzó akkordjait egy távoli mennydörgésszerű morgással fejezte be. Majd megint azt a küzdelemre hívó rövid, érces csataordítást hallatta, mikor a dühében toporzékoló szarvas, agancsával a légbe szórja a fölkapált hantot.
Két óra felé aztán rendesen elhallgatott s úgy eltűnt a keskeny erdőszalagról, mintha régmúlt idők pásztoróráit feledni nem tudó, elvérzett bikának a hazajáró lelke; kísértet lett volna csupán.
Ezeknek a ködszerű, suhogó szárnyú, fehértaláros és bagolyhuhogásnál életre ébredő sírlakóknak, melyekkel a babona és félelem népesítik be az éjfélt, rendszerint nem szokott meglátszani a nyoma; ennek a bikának pedig volt, még pedig hatalmas. Tehát nem volt kísértet.
A keskeny erdőszalagot azon a részen, hol a nagy erdőterülettel összefügg, egy fakihordó út szeli át. Ezen az úton a nyári záporokból támadt, rövidéletű, kis patakocskák porhanyó fövényt, homokot hordtak össze, melyen minden egyes átváltó vadnak a nyoma - még az ide-oda ugrándozó nyulaké is - gyönyörűen lenyomódik; árulóul, nyitott könyvül szolgálva a szemléttartó, tapasztalatokat gyűjtögető vadásznak. Vissza