Prae 1999/1-2.

Előszó

Egy évad küszöbén talán már nem is az tölti el kétkedéssel az olvasót, hogy mi újat ígérhet még egy olyan vállalkozás, amely hangsúlyozottan az ismétlődés alakzatával jelöli önnön beszédpozícióját, hanem inkább az, létrejöhet-e az utólagosság másságának egy újabb ígéretes változata...
Hiszen a PRAE innen tekintve már címéken is többértelmű eligazítást előlegez. Egyrészt felidézheti Szentkuthy „szörnyszülöttjét", a 20. századi magyar próza idegenként elutasított mutációját; másrészt ellehetetleníti az eredetiség felvállalási kényszerét; harmadrészt játékká hozza az anakronizmusok és redundanciák nyitottként értelmezhető komponenseit. (Eme repetitív, reflexív horizont felnyitása minden bizonnyal azt sem konkretizálja, hogy milyen rendezőelvek alapján lehet eltévedni a jelek erdejében.)
E (disz)kontinuitás, a PRAE decentráltsága egyben a létrejövő, de még beláthatatlan párbeszédek színrevitelét tartja mindenekelőtt fontosnak. Az évenként megjelenő négy szám éppen ezért válhat a különböző kánonok közötti mozgás több szólamúságát fenntartó olvasói igények terepévé. A számról-számra megújuló tematika ugyanúgy biztosítéka lehet ennek, mint a szépirodalmi blokk igényessége, vagy a kritikákat és tanulmányokat is magába foglaló rovat „széttartó kitekintése". Mindezt kiegészíti (és relativálja is) számonként egy olyan szöveg, mely „a jövő ittléteként", előzetesként nyerheti el funkcióját; a „vég" alakzataként jelölve egy másik „kezdet" lehetőségét. Vissza