Széplányok tündöklése és nyomorúsága I-II.

Előszó

1824-ben. a legutóbbi Opera-bálon több dominóinak megakadt a szeme egy feltűnően szép fiatalemberen, aki úgy járt-kelt szerte az előcsarnokban s a folyosókon, mintha valamilyen közbejött akadály miatt otthonmaradt nőt keresne. Hogy ez a majd lomha, majd sietős járás-kelés mit jelent, idősebb hölgyek és néhány kiérdemesült aszfaltkoptató tudja csak. Ezen az óriásméretű találkán a tömeg nem nagyon figyeli a tömeget, szenvedélyes érdekek forognak kockán, s akinek semmi dolga sincs, az se tétlen. Az ifjú gavallérnak minden figyelmét annyira lekötötte nyugtalan nézelődése, hogy észre sem vette, milyen sikereket arat: nem látta, nem hallotta sem néhány álarcos hölgy gúnyosan álmélkodó felkiáltását, sem a komoly meglepődést kifejező arcokat, sem a csípős élű megjegyzéseket, még a leghízelgőbb szavakat sem. Ámbár szépsége után ítélve azok közé a kiváltságos lények közé tartozott, akik kalandot keresni jönnek az Opera báljára s úgy várnak ott rá, mint ahogy az ember a rulett-golyó szerencsét hozó gördülését leste, mikor még Frascati virágjában volt, úgy látszott, hogy a legnyárspolgáribb nyugalommal néz estéje elé; alighanem azoknak a három-személyes színjátékoknak egyikében volt a főhős, amelyekből az egész operai álarcos-bál áll; mert bizony azoknak a fiatal asszonyoknak, akik csak azért jönnek ide, hogy elmondhassák, hogy itt voltak; aztán a jó vidékieknek, a tapasztalatlan fiatalembereknek, az idegeneknek az Opera feltétlenül a fáradtság s az unalom palotája csak. Nekik ez a lassú mozdulású, nyüzsgő fekete tömeg, amely jön, megy, kígyózik, fordul, visszafordul, lépcsőn fel, lépcsőn le, s amelyet csak bolyban hemzsegő hangyákhoz lehet hasonlítani, épp oly értelmetlen valami, mint a Börze a breton parasztnak, akinek halvány fogalma sincs államkölcsönről, értékpapírról. Néhány kivételtől eltekintve, Párizsban a férfiak nem öltenek dominót: egy férfi fekete csuklyás köpenyben kész nevetség. Vissza