Hágár

Előszó

Részlet:
Hágár a szolgálók sátorának bejárata előtt ült. Abbahagyta a fonást, és kezét tétlenül eresztette le ölébe. Társnői csúfolódtak vele lustasága miatt, ámde ezeket a csúfolódásokat Hágár közömbösen fogadta. Lomha-e az, aki meg akarja lesni az esti csillag feljövetelét, aki figyeli az égi nyáj futását a mennyboltozaton? Van-e értelme az örökös sürgés-forgásnak, a szakadatlan szorgalomnak? Vajon az Asszony több dicséretet osztogat a társnőknek, mint neki? Nem éppen olyan szigorral szól-e rájuk, s nem éppen olyan keményen hajtja őket, hogy szaporábban sodorják a fonalat? Mindennél jobb így üldögélni, pihenő kezekkel, munkátlanul.
Még csak nem is gondolkodott. Puhán ereszkedett el a csíkos takarón, moccanás nélkül, úgyhogy tagjai bele-kövültek a lágy heverés formáiba. Megmerevedve ebben a helyzetben, úgy érezte, összeolvadt valamivel, részesévé lett a titokzatosnak, amelyet maga körül érzett. Nem mozdult, hogy a szorító forma ne pattanjon meg, s izmainak elevensége ne szakítsa el attól a Hatalmastól, amelynek jelenvalóságát megsejtette.
Ki mondhatja azt, hogy Hágár dologkerülő? Hiszen csak azt teszi, amit az Atya, s abban, amit az Atya cselekszik, lehet-e hibát találni? Lám, most is ott ül díszes sátrának függönye előtt. Messze van innen, de Hágárnak éles a tekintete. Hosszú szempillái mögül a leszálló alkonyat kékségén keresztül is tisztán látja őt. Kiugró, széles homlokát, szemöldökei felett a haja tövéig húzódó, két duzzadt, hullám vonalú érrel, az elmélkedés kígyój eleivel. Nagy és egyenes orrát, amelyet kétoldalt a váratlanul elszélesedő, kagylószerűen domború cimpák tartanak. Hosszú, ezüst szakállát, amely körülveszi a keserű s mégis oly fiatalosan gömbölyű ajkakat, és leereszkedik a mellkas hatalmas boltozatán. Egyik keze felhúzott térdén nyugszik, a másik tenyérrel lefelé fordul, s szinte Vissza