Hagyományok és hazugságok

Előszó

1905-ben a londoni könyvpiacon egy munka jelent meg, amely az intelligens angol közönséget lázba hozta. A szerzőt addig is, mint eleven tollu, érdeke ujságirót és belletristát ismerték (egy kötet verse is meglehetős feltünést keltett), de uj kötete, amelynek már a cime is furcsa volt és szinte provokáló (Heretikusok), nagyon ráterelte a figyelmet az akkor 31 éves iróra, aki a legkitünőbb és legnépszerübb angol irókat fogta pőrbe és Rudyard Kiplinget, G. Bernard Shawt, H. G. Wellst, Whistlert és még egynéhány kiválóságot ugy állított a világ elé, mint "heretikusokat". Az emberek nem tudták, bosszankodjanak-e, vagy pedig nevessenek. Hogyan beszélhet valaki herezisről a XX. században, s főképpen hogyan beszélhet herezisről egy világi ember, egy teljesen világias munkában? A kritikusok ide is hegyezték ki a problémát. Megkérdezték a szerzőtől, hogy milyen alapon nevezi Kiplinget vagy Shawt heretikusnak s erre a kérdésre a fiatal Chesterton egy egész könyvvel felelt, amely még a Heretikusoknál is nagyobb érdeklődést és izgalmat keltett, s ennek a kötetnek a cime "Orthodoxia". A felelet, a melyet ez ragyogóan elmés, modern apologia ád, alapjában véve nagyon egyszerű. Chesterton azért mondja Heretikusnak Wellst és Shawt, s a többieket, mert ő katholikus. Jelenségnek, tünetnek is érdekes volt ez a könyv, amelyben egy nagykulturáju, izig-vérig modern angol író az orthodox katholicizmus életrevalóságát hirdeti akkor, amikor száz meg száz kitünő elme töprenkedik azon, hogy miképpen lehetne a katholicizmust, itt is, ott is megnyirbálva és lefaragva, kiegyeztetni a modern haladással és tudománnyal. Vissza