Előszó
Immáron tíz esztendeje ismerem albumunk szerzőjét, Hajdú József Ferencet. Azóta csodálkozom, hogy milyen kimeríthetetlen energiával deríti fel és az utókornak megörökítve fényképezi az utca...
Tovább
Előszó
Immáron tíz esztendeje ismerem albumunk szerzőjét, Hajdú József Ferencet. Azóta csodálkozom, hogy milyen kimeríthetetlen energiával deríti fel és az utókornak megörökítve fényképezi az utca művészetének is nevezett graffitit. A mulandóság művészetét örökíti meg a fényképeken.
Mielőtt megismerkedhettem volna vele, a graffiti nekem sem jelentett mást, mint a városokat elrondító kriksz-krakszokat, az összevissza firkált falakat, amelyek bosszantják az ott lakókat és az arra járókat. Tőle tanultam megkülönböztetni, tipologizálni a firkát, a betűgraffitit és a figuratív, vagy a nonfiguratív graffiti rajzokat. Végtelen türelemmel
magyarázta el újra meg újra, hogy akik szobrokra, síremlékekre, vagy frissen átadott új építményekre fújnak mindenféle idiótaságot, azoknak semmi közük nincs a graffitiművészethez, csak a téma társadalombeli megítélésének ártanak, különösen azért, mert egy graffitisnek nem az a célja, hogy titokban, magának művelje azt amit csinál, hanem éppen ellenkezőleg: olyan helyre igyekszik rajzolni, ahol a lehető legtöbben látják.
Albumunk szerzője világított rá arra a társadalmi jelenségre, hogy a falra, kerítésekre fújt rajzok, firkák mögött gyerekek és fiatalok állnak, akik többségének ez nem polgárpukkasztást jelent, hanem egy furcsa önkifejezési formát. Akiket ugyan úgy bosszantanak a lepusztult slumosodott város részek, mint bennünket, akiknek viszont többnyire nem adatott meg, hogy célirányosan fejlesszük rajztudásunkat.
Vissza