Graffiti a vásznon

Előszó

Immáron tíz esztendeje ismerem albumunk szerzőjét, Hajdú József Ferencet. Azóta csodálkozom, hogy milyen kimeríthetetlen energiával deríti fel és az utókornak megörökítve fényképezi az utca művészetének is nevezett graffitit. A mulandóság művészetét örökíti meg a fényképeken.
Mielőtt megismerkedhettem volna vele, a graffiti nekem sem jelentett mást, mint a városokat elrondító kriksz-krakszokat, az összevissza firkált falakat, amelyek bosszantják az ott lakókat és az arra járókat. Tőle tanultam megkülönböztetni, tipologizálni a firkát, a betűgraffitit és a figuratív, vagy a nonfiguratív graffiti rajzokat. Végtelen türelemmel
magyarázta el újra meg újra, hogy akik szobrokra, síremlékekre, vagy frissen átadott új építményekre fújnak mindenféle idiótaságot, azoknak semmi közük nincs a graffitiművészethez, csak a téma társadalombeli megítélésének ártanak, különösen azért, mert egy graffitisnek nem az a célja, hogy titokban, magának művelje azt amit csinál, hanem éppen ellenkezőleg: olyan helyre igyekszik rajzolni, ahol a lehető legtöbben látják.
Albumunk szerzője világított rá arra a társadalmi jelenségre, hogy a falra, kerítésekre fújt rajzok, firkák mögött gyerekek és fiatalok állnak, akik többségének ez nem polgárpukkasztást jelent, hanem egy furcsa önkifejezési formát. Akiket ugyan úgy bosszantanak a lepusztult slumosodott város részek, mint bennünket, akiknek viszont többnyire nem adatott meg, hogy célirányosan fejlesszük rajztudásunkat. Vissza