,,A júdásidő árvái..."

Előszó

A politizáló irodalomnak mindig voltak gáncsolói és semmi kockázatot nem vállaló szurkolói, ám igazi segítői csak kevesen. De napjainkban mind többen kezdik felismerni, hogy megváltás, felszabadítás nem képzelhető el csupán program-illúziókkal: kézzelfogható tettek is kellenek. Ha a műveknek nincs felrázó erejük, nem kavarnak hullámokat, a problémák akkor tovább odázódnak, s az ilyen könyvek álmatlanság elleni olvasmánnyá redukálódnak. Nem kell félni a borzongva gyönyörködéstől: rútságaival, sokasodó gondjaival együtt is szeretjük hazánkat, népünket — nem a rezsimet! —, de tudnunk kell róla az igazat, senki nem taszíthatja el magától a valóságot, nem hagyhatjuk magunkat érzelmileg megzsarolni, hogy mégiscsak az a szülőföldünk. Egy nemzet sorsa nem lehet kifestőfüzet, amiben ki-ki kedve szerint átmázolhatja a feketét fehérre, és rózsaszínűre a vöröset.
A tényirodalommal foglalkozók helyzete azért is nehéz, mert a szókimondó műveket hisztérikusan fogadják azok, akiket pellengérre állítanak a szerzők. S ezt nem csupán az idézi elő, hogy az olvasói-befogadói tűrési küszöb alacsony, hanem számosan inkább a „betűs álmodozásokat" kedvelik, mintsem a kíméletlen feltárást. Sokasodnak a farizeusok is: ,,Feszítsd meg!" — duruzsolják a helytartók fülébe, s ezért a különböző bűnöket feltáró publicistákat (otthoni irányítással) igyekeznek erkölcsileg likvidálni a kommunista nemeslevél felé sandító társasutasok. ,,Borítsunk fátyolt a múltra!" — szorgalmazzák, s ezt nyilvánvalóan alantas szándékkal teszik, mert miért kellene elfeledni a rúgásokat, az erkölcsi és szellemi terrort. „Jaj, a tüzet ne hagyjátok kialudni!" — hagyta generációknak testámentumként ezt az üzenetet Ady Endre, de a végrendeletet komolyan vevőket minduntalan földhöz akarják csapni, nem törődve azzal, hogy kiben, milyen károkat okoz a zuhanás. Vissza