Előszó
Bevallom: olyan megrendülten állok az örökségbe kapott 400 év előtt, mint álltam volt - édesanyám kezét szorongatva - azon a 44 évvel ezelőtti napon, amikor iskolánkat először pillantottam meg. Persze akkori megrendülésemre jobban illik a félelem szavunk, bár az is igaz, hogy a történelemnek ez az őslakója, mármint a félelem, mai szónoki szorongásaimból sem hiányzik. Akkori s mai lelkületem között mégis lényegi a különbség. Akkor az iskola s a pillanat nagysága rendített meg, és tette, hogy túlbecsüljem félelmemben a reális méreteket. Ma ilyen aggodalmaim nincsenek. Nem tartok attól, hogy e tisztes négy évszázad jelentőségét valaki is túlbecsülné. Bár az úgynevezett dicső múltnak mindenkor szabott árfolyama volt a pillanat némely piacain, És ismerünk korokat, amikor a hiányzó marhacsont helyett ősök csontjait mérték ki, belőle népeknek - egymás ellen - erőlevest főzendő. Ez a szellem, barátaim, semmitől sem áll olyan távol, mint attól az ügytől, amit mi, itt, ma ünnepelünk. Az iskola első számú feladata az ismeretek közlése, és középfokú ismeretek is elegendőek ahhoz, hogy tudjuk: bár intézetünk valóban előkelő helyet foglal el e tájak oktatástörténetében, itt mi mégsem holmi világelsőség aranyérmeit akasztjuk egymás nyakába. És már maga a tárgyi tudás is gondolkodásra kötelez. És van min gondolkodni. Hisz hogy mást ne mondjak: az Amerikai Egyesült Államok egyetlen, bár a miénkhez mérhető múltú iskolával sem rendelkezik, az a tény azonban, hogy az ország, a technikai civilizáció és a tudományos haladás élvonalában van, a gazdaság valóban döntő tényezői mellett, iskoláinak magas oktatási színvonalát is jelzi. Éppen ezért e mai szép és megható ünnepen elsősorban magunk felé kell fordulnunk, és mélyen egymás szemébe nézve meg kell kérdeznünk: életünk, tevékenységünk, hitünk, törekvéseink méltóak-e ahhoz a szellemiséghez és kultúrához és lelkülethez, amelyet négy és még ennél is többszáz éves tanügyi múlt feltételez. Ragaszkodunk-e idegenből is megtérő, tudást, nyomdát, gépet vagy gondolatot hazahozó őseink hitével e földhöz, e föld kínálta nagy, általános emberi feladatokhoz, vagy a jólét csábítása, mit ők népszeretettel kiálltak, bennünket - akár az ősi fáról lehulló őszi leveleket a szél - múltunktól,, jövőnktől elragad. Lám barátaim, ezért tartom féken a 400 év feletti indokolt büszkeségemet. Mert a mindennapi gyakorlatból tudom és érzem: a múlt - legyen eseményben, reális dicsőségben szegény vagy gazdag - nem. felmentő tényező, hanem ellenkezőleg, olyan örökség, ami kötelez,. A múlt önmagában nem érdem, és csak a jelen mércéjeként lehet napi árfolyama. Az örvend igazán a múltjának, aki annak tényeit-tanulságait a humánum kiapadhatatlan tárházává tudja avatni. Ez kell hogy legyen az oktatás, és minden, a maihoz hasonló kultúrhistóriai megnyilvánulás első és legfontosabb törekvése. Magam iskolánk azon nemzedékéhez tartozom, amely igen sokoldalu megvilágításban tanulta a népek történelmét. Először a királyi Komama sajátos, polgári-nacionahsta szempontjai szerint, aztán a. Horthy-fasizmus szája íze szerint fűszerezve, és végül, a háború utáni tájékozatlansága jegyében.
Vissza 
