Hajszálhíd I-II.

Fülszöveg

A kényelmetlen élet sohasem engedte igazán, hogy kellő elmélyedéssel leshessem a költészet belső tüneményeit, (gy hát a költés kényszere az élet kényelmetlenségeit szaporította csupán. Mesterembernek tartom magam olyan értelemben, ahogy a patkolókovács, a bognár, a kádár vagy az asztalos fur-csálkodva veszi tudomásul, hogy mediumnitása van s hogy rajta keresztül mindenféle kopogások, ha-jigálások, láncot csörgető csudalények nyilatkoznak meg — egész szellemvilág, amelyről nem tud s benne talán nem is hisz; de ha megvolt a szeánsz, hazafelé veszi útját és tovább patkolja a lovat, illeszti a küllőt, faragja a dongát, enyvezi a szekrénycsapolást. Ritka költő, aki a költészetben kicsit sem kételkedik s ingyen sem isteníti, szólván: költészet, ha vagy, töltsd el versemet, ha van. Jóga ez is, de nem a test - a szellem jógagyakorlata; ugyanolyan lekuporo-d ássál, guggolüléssel kezdődik, s ha ritkán Is, de megadja azokat a létzuhatagos látomásokat, amelyektől a gyönge Idegzetű... Tovább

Fülszöveg

A kényelmetlen élet sohasem engedte igazán, hogy kellő elmélyedéssel leshessem a költészet belső tüneményeit, (gy hát a költés kényszere az élet kényelmetlenségeit szaporította csupán. Mesterembernek tartom magam olyan értelemben, ahogy a patkolókovács, a bognár, a kádár vagy az asztalos fur-csálkodva veszi tudomásul, hogy mediumnitása van s hogy rajta keresztül mindenféle kopogások, ha-jigálások, láncot csörgető csudalények nyilatkoznak meg — egész szellemvilág, amelyről nem tud s benne talán nem is hisz; de ha megvolt a szeánsz, hazafelé veszi útját és tovább patkolja a lovat, illeszti a küllőt, faragja a dongát, enyvezi a szekrénycsapolást. Ritka költő, aki a költészetben kicsit sem kételkedik s ingyen sem isteníti, szólván: költészet, ha vagy, töltsd el versemet, ha van. Jóga ez is, de nem a test - a szellem jógagyakorlata; ugyanolyan lekuporo-d ássál, guggolüléssel kezdődik, s ha ritkán Is, de megadja azokat a létzuhatagos látomásokat, amelyektől a gyönge Idegzetű tanítványokat a beavató jógi el szokta tanácsolni: itt abba kell hagyni. Csak épp a költészet belőlünk előgémberedő lótuszülését nem lehet. S hadd dicsérem még másik szégyenemet: a megüresedést; Felejtőkémet. Ez tesz alázatossá, hogy ne értékeljük túl se személyünket, se szavunkat; ablaka felől az a tudás sugárzik, amelynek még ablakpárkányát sem érhetem el. Vannak higedhasadású hajnalok, amikor az embert jegesdohos szag csapja meg az ige-ra-kaszok, a főnév-rekeszek - a szótár pincéi felöl, a szóvirágok kivernek a falmélyedéseken, csupa penész és salétrom odalent; a dobhártyán pedig sivár pergéssel esőznek a nyelv beépített idiotizmusai - Witt-genstein csábos-undorító csokrétája.
Ilyen romlékony anyagból volna? Rakosgatom „anyagomat", a félig elrothadt szalmát, szálazom a szity-tyót, törögetem a tavalyi nádbuzogányt. Ebből kell megépítenem a hajszálhidat lélektől-lélekig? Ebből. Nincs más: ezt a hangyanyelvet hagyta rám a boly. Még föltetszik, idelátszik a dobolónyelvet egymás fején sebesen magyarul kiveregető, sebesen futkosó régi boly.de már hol Is hagytam el? Igen, azon, hogy „hol is hagytam el". Felejtőkém is odatorkollik, ahonnan mindenféle hermetikus zsilipkapuk mögül a nyelvekre-nem-szoruló ihlet emaná-ciója lesugárzik. A látó afázia ez -a Minden-Nyelvek-Fonákja. Az Ige elszótlanodása. Ezeken az afázlás ablakokon besüt a kozmikus sugárzás, amelyet a feltérképezett földi légkör nem szelídít; belenézünk a meta-tükörbe, amely - akárhogy álljunk elébe - folyvást háttal mutat: gorilla-csontváznak, őslénytani aura alatt, távolodóban. Elhatalmasodnak a nyelvnélküli titkok, rátapadással hallgatózunk az eszkatológia vastagbőrén, számláljuk a hüllő szíve-dobogását. Lesz-e erőnk elég — belátni, elviselni? Nincs részvéttel irántunk, tudatunkbóli kioldódásunkat még csak a közöny üdvözlőbizottsága sem várja, vissza-bénulásunkat a holt anyag üdvrivall-gása nem teszi emlékezetessé és - belátjuk, elviseljük-e? - az ő hüllő birodalmában híre-hamva sincs a moráliáknak, amelyekkel oly meghitten bebútoroztuk s olykor baromhoz illő, bődületes ostobaságunkban még értelmeztük is világunk tüneményét. Hát fürkésszük, amíg fürkészőkénk még bizsereg -és ha költészetünk tudálékos caf-rangja, ha mi magunk tönkremegyünk is rajta: költsünk, amíg lehet. Vissza