Halálra ítélve

Fülszöveg

1971. február 20-án születtem meg - ki tudja hányadszor. A szüleim örültek a pufók kisbabának aki voltam, s még nem is sejtették mennyi zűrrel fogok járni.
A kórházból ugyan egészséges csecsemőként adtak ki, de ahogy telt múlt az idő, nekem eszem ágában sem volt felállni. A szüleim hiába hurcoltak orvoshoz, csak az volt a válasz: "Kövér és lusta a gyerek!" Persze én tudtam, hogy nincs igazuk, de ekkor még nem nagyon tudtam megmagyarázni nekik, ez kérem nem lustaság, hanem bénaság. De az aztán a javából!
Később Anyu saját felelősségére bent hagyott egy kórházban, hogy vizsgáljanak ki. Pár hét alatt megállapították, hogy Werdnig-Hoffmann kórom van, s ezzel legkésőbb négy éves koromban meghalok - mivelhogy még senki sem élt vele tovább. Bár a szüleim megijedtek, engem hidegen hagyott az orvos megállapítása. Talán úgy éreztem, még dolgom van itt a Földön.
Innen már pörögtek az események. A nagyszüleim neveltek, felváltva maradtak otthon velem, mert teljes ellátásra szorultam. Az idő csak telt, s nekem eszembe sem jutott beváltani a kórházi jóslatot.
Magántanulóként kijártam az általános iskolát. Közben a szüleim elváltak. Hogy ebben mennyi része volt az én bénaságomnak, talán sosem fogom megtudni.
1986-ban meghalt Nagymamám, s Nagyapával együtt Anyuhoz költöztünk. Anyu dolgozott, Papa idős ember lévén nem tudott ellátni, így 1987-ben bekerültem a Mozgássérültek Állami Intézetébe. Egy év múlva kaptam egy olyan súlyos tüdőgyulladást, hogy már-már az orvosok is lemondtak rólam. Talán csak Anyu és a Nővérem remélte, hogy ezt is túlélem. Hát sikerült.
1989-ben megismerkedtem a férjemmel, és 1990-ben össze is házasodtunk.
1991-ben átkerültem az Intézet Hermina úti részlegébe. Itt ismertem meg Istent, itt kezdtem el komolyabban verseket írni, és itt tudtam meg mi jelenthet boldogságot egy "béna" számára.
De hidd el, nekem is van fájdalmam, depresszióm. Tolókocsiból nem könnyű az élet. Erről tanúskodik ez a kötet... Vissza