Halavány hold

Előszó

Olyan az út, mintha sohasem lenne vége.. Fáradhatatlanul megy előre az izzadó jobbágyok sovány földjei között. A végtelenbe kanyarog és nem ismer akadályt. A fel-felszálló porfelhő sűrű ködbe burkol mindent. Szekérnyikorgás, lódobogás veri fel néha a kora reggel tompa csendjét; kutyaugatást hoz távolról a messzi szellő: olyan akár a farkasok üvöltése. A hang megáll a légben; nehezen nyújtózik az álmos, kimerült természet: várja az őszi hervadást.
Az égboltról eltűnt már a hajnal piros fénye.
Hirtelen új hang kapaszkodik a szél szárnyába: ébred a vidék; harangok zenéje szól a faluból. Belecseng a szomszéd falué is, s kettesben muzsikálnak a reggelnek. A fel-felröppenő madarak élénk szárnycsapásokkal köszöntik a rozsdaszínű őszi napot... Szent Mihály, havában csendes, békés a vidék, muzsikálnak a csengő-bongó harangok, nem hallik ide a csatazaj.
Rongyos alak közeledik az országúton. Lassan, kényelmesen bandukol, görcsös botjára támaszkodva. Fiatalos képű, deresedő hajú ember, foltos ruha borítja testét. Elhagyottan, magányosan rója a göröngyös utakat. Nem fél a futóbetyároktól, hiszen semmije sincsen, amit elvehetnének tőle, csak a bot, meg a sovány tarisznya.
Benedek Miska elfáradt és leheveredett a faluvégen egy százados diófa tövébe. Megpihent. El-elbóbiskolt ültében s megfeledkezett az időről ... Majd hosszantartó, mély álomba merült.
A nap már delelőre ért, mikorra felébredt. Későn van már, ideje, hogy tovább jusson. Felszedelőzködött s elindult. Vissza